IRODALOM 9.

Mikszáth Kálmán – Beszterce ostroma

Mikszáth Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.

Ezen keletkezési körülményekről maga az író tájékoztatja olvasóit a bevezetésben.

Az anekdotát Jókai nyomán Mikszáth is felhasználta műveiben.

Alcíme: „Egy különc ember története”.

Anekdota: rövid, csattanós, humoros történet. Leggyakrabban közismert személyeket jellemez, azok életrajzi epizódjait eleveníti fel a hitelesség igényével.

Anekdotákból lép a Beszterce ostroma színpadára a regény főhőse, Pongrácz István is. Jellemzése, lélekrajza kivételesnek számít Mikszáth életművében: sok oldalról, sokféle helyzetben mutatja be.

Lassan, körülményesen, messziről indítja el az író a cselekményt. Két, egymástól teljesen független, időben is távol álló novellából áll a regénynek csaknem a fele, az első két rész (Estella, Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben ( A túsz) fonódik össze. Innen sokkal egységesebb koncepciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) pedig az események is fokozatosan gyorsulnak, a korábban elejtett szálak újra egyesülnek.

Anekdotával kezdődik a regény, s Dugali bácsi „felejthetetlen igazságérzetéből” bontja ki az író a történelmi múlt megítélésének viszonylagosságát. A kuruc szabadságharc leverése után a Habsburg várromboló bosszújától Nedec vára azon címen menekült meg, hogy kastély.

A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának, babonás hiedelmeinek sajátos hangulata.

Pongrácz István nem vette vagy nem akarta tudomásul venni az idő múlását, a történelem változását. Különc, későn született ember volt, rögeszmés hóbortjainak élő figura. A 17. sz-ban megállt számára az idő, hamis illúzió elhatalmasodtak világszemléletén, s egy régmúlt kor erkölcsei, szokásai szerint rendezte be életét. A 19. sz. hetvenes éveiben fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.

Tót parasztjaiból hadsereget szervezett, vitézi tornákat, hadgyakorlatokat tartott. S hogy asszony is legyen a háznál, Zsolnán egy vándorcirkusz-társulattól 600 Ft-ért megvásárolta Donna Estellát, a csinos, vörös hajú akrobatanőt. Ő lett a várasszony, a hadjáratok idején az amazon szerepét játszotta.

Katonai rangot adott, a mindennapi élet a lovagi szokások és szertartások szigorú rendje irányította. Lengyele is volt (barátai házánál élő, elszegényedett magyar nemes).

Mikszáth kerüli a részletes leírásokat. Legfőbb jellemzési módja az apró, néha fölöslegesnek mutatkozó tények halmozása, az anekdotikus érdekességek hajszolása. Minden furcsaságról tájékoztat, sok a kitérés, a cselekmény fő vonalától való eltérés. Azonban tény- és életanyag elmondásában szűkszavú.

Pongrácz háborúkat visel maga ellen. A hadjáratokat bál is követi. A hétköznapok is középkoriak: ebéd után pénzt szór a szolgáknak, vacsora után borozgat a lengyelével.

Estella szeretett volna grófné lenni, de Pongrácz meg sem látta benne a nőt, úgy szerette csak, mint ahogy ügyes kutyát szeret az ember.

Mikszáth bizonytalanságban tartja, hogy Pongrácz őrült-e vagy sem. „Igen is” „nem is” állapot.

Az író nem azonosul hősévél, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet táplál iránta. Nem teszi komikus, nevetséges figurává. Pongrácz nem csak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, különb, mint környezete. A regény világában egyedül Pongrácznak van kiforrott értékrendje, csak ő cselekszik következetesen.

Mikszáth regénye főhősében megteremtette a „magyar Don Quijotét” (Cerventas főhőse)

	Don Quijote	Pongrácz István
Hasonlóságok	Hátat fordított a jelennek, megfeledkezett az időről, egy rég letűnt világ ideáljához görcsösen ragaszkodott, téboly.
Különbségek	Beleélte magát a lovagregénybe, ezek világát valóságnak hiszi. Egy józan, kegyetlenül valóságos világba ütközik, s halálos ágyán vallja be magának élete kudarcát.	Kóbor lovag, világboldogító eszmékért rajong: az igazságért, a nők, az árvák, a szegények védelmére kel. Egyedül. Nyugodtan éli, maga különc életét. Hóbortjait kímélik, megbecsülik. Cinkos az egész vármegye. A regény cselekménye voltaképpen ebből alakult ki.

A gróf becsületessége, erkölcsi tisztasága inkább megérthető, ha összehasonlítjuk a szomszédban élő Behenczy bárókkal (apa, fia).

Dúsgazdag család voltak valaha Behenczyék, de Pál mindent eldorbézolt. Felesége évjáradékot hagyott rájuk. Ez az összeget azonban kézhez jutás utáni 10-20 napban felélték, a következő részletig az ócska várkastélyban éltek.

A Behenczy bárókban Mikszáth megteremtette az egyéni tulajdonságaiban is elaljasodott, erkölcsileg elzüllött, a polgári fejlődés során elszegényedett és élősködővé vált, de régi úri életmód látszatához ragaszkodni akaró dzsentri típusát, az „úri shivákot”.

Az apja által elkergetett Károlyt Pongrácz kinevezte várorvosnak, ezredtulajdonosnak, s előkóstolónak is. Azonban a fiú érzelmeket kezdett táplálni Estella iránt. S ettől sorsdöntő események sora vette kezdetét. A lány és a báró Besztercebányára szöktek. Pongrácz kiadatásukat kérte, de kinevették őt, ezért másnap megindította hadait Beszterce elpusztítására.

Az író a második részben egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. A Trnowszky fivérek története is anekdoták sorából áll. György orvos lett és szegény maradt, halála után csak 11 éves kislányát hagyta maga után. Péter viasszal és mézzel kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott s mindketten megtollasodtak. Dühödt pánszlávok voltak, gyűlölték a magyarokat.

Az árvaszék a két nagybácsi viszálya miatt, Apolkát a részeges Klivényi József városi írnoknak adta. A korhely üzletet szimatolt a lányban, de ebben csalódnia kellett, s Apolkát éveken át cselédként tartotta.

Az önzés, a kapzsi falánkság kiütközött a fivérek különcségében. Alapvető jellemvonásuk az ellenkezőjére fordult, esztelen pazarlással akarta felülmúlni egyik a másikat Apolka nevelésében. Később mégis embertelenül űzték el a háztól. De Apolka szerelmes lett Emilbe, Gáspár fiába s ott akart maradni, de újra Klivényiéknél találta magát, aki áruba akarta bocsátani, mikor megfordult fejében, hogy feleségül veszi. A lány öngyilkosságba próbál menekülni, másnap ájultan találták a Vág-folyó partján.

A gróf és Apolka sorsa a harmadik részben kapcsolódik össze. A Besztercét támadó hadak, akkor érkeztek, mikor megtalálták a leányt a parton. A botrány elkerülése érdekében beöltözött színészek túszként adták át Pongrácznak Apolkát.

Amíg Apolka nem lépett be életébe, Pongrácz egy anekdotikus hősként állt előttünk. Ettől a találkozástól kezdve személyisége elmélyül, s helyenként megrendítő drámai hangsúllyal gazdagodik. Csendesebbé, szelídebbé vált, s boldog volt. Csak a leány neveltetésével törődött. Elárasztotta minden jóval, apa módjára bánt vele. Maga sem tudta, hogy amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. Párbajozott érte az Ordódy fiúval, s Emilt bebörtönözte.

Az örökös rettegés, hogy elveszik tőle Apolkát megrendítette a grófot. Állapota egyre romlott, elméje megbomlott: beteges víziói támadtak, őrült gondolatok hatalmasodtak el rajta. A regény végére Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Emil visszavásárolta 600 Ft-ért Estellát, visszavitték Nedecre. István a hadi regula értelmében lemondott a túszról, s így életéről is, hiszen a szerelem valósága már összetörte ábrándvilágát. Hatalmas koporsót készítettet, hogy lován ülve temessék el, s öngyilkos lett (méreg). A regény befejezését tragédia színezi át.

Mikszáth keserűsége végső soron abban rejlik, hogy a dzsentri Magyarország oly fennen hangoztatott nem elveket, eszményeket, őrzött hagyományokat már csak egy őrült veszi komolyan.

A többiek számára ezek üres pózzá szegényültek, s parazita életük leplezésére szolgálnak.