IRODALOM 2.

Petőfi Sándor forradalmi látomásköltészete

Petőfi a 19. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Nem csak népiesség jellemezte költészete, de személyes jelenléte, s sajátságos cselekedetei is nagymértékben előre lendítették a magyar népet a forradalom útján. Az általa vezetett egyetemi fiatalság, s az őket követő köznép főként irodalmából, s buzdításából merített erőt. S ezzel nem csak hazánkban, de a világ minden táján óriási ismertségre s elismerésre tett szert.

Költőnk 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi eszmeáramlatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelenvoltak a szocialista és a kommunisztikus nézetek is.

Ebben az időben felerősödik költészetében a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit járja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésnek eszköze pedig a szabadság.

Szabadság fogalma:

- A szabadság általában idegen erőtől való függetlenséget jelent. Ily értelemben lehet fizikai szabadság, tehát az esély arra, hogy azt tegyük, amit akarunk.

- Személyes szabadság a szabad mozgás, a test szabad használata, mely büntetőjogi védelem alatt áll, és csak a törvényben meghatározott esetekben és formák között szorítható meg.

- Az erkölcsi szabadság az ember akarat elhatározási szabadságát jelenti.

- A jogi értelemben vett szabadság kiterjed mindarra, amit a jog szerint tenni lehet.

- Költői vagy szélesebb értelemben alkotói szabadság.

Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal s „a menny fog a földre leszállni”. Ez a derűlátás lobog benne szabadszállási képviselő-választás kudarcáig.

Látomásversei közül az egyik legjelentősebb az Egy gondolat bánt engemet…

Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt.

• Az elviselhetetlen gondolt az észrevétlen elmúlás, melynek hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti.
• A cselekvő akart elutasítja ezt a halálnemet, s ezután a fa és kőszirt metafora fejezi ki a költő óhaját.
• A metaforikus képek az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott pusztulását jelentik. – ez a megsemmisülés is passzív, mint a verskezdeti, elfogadhatatlan.
• A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, végleges döntést megelőző időt.
• Megjelenik a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen nagy versmondat, mely időrendi sorrendben tartva az eseményeket rohan a megoldás felé. → Nagyarányú fokozás.
• Lassan feltárul a vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal.
• Látási s hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés „piros” színe, s az „elharsogják” ige mennydörgése.
• A „Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc célkitűzésének.
• A költemény E/1-ben folytatódik.
• Az erőteljes hangjelenségek kavargása (acéli zörej, ágyúdörej) összekapcsolódik a gyors mozgással, a fújó paripák látomásával.
• Elesni ebben a csatában már nem passzív megsemmisülés, mert a hősi halál ténye is szolgálat, a „kivívott diadal” előidézője.
• Ritmusváltás: jambikus lejtés → robogó anapesztusok. Felerősítve a harci zaj képzetét. Ezt segítik a változó hosszúságú verssorok izgatott lüktetése.
• A költemény hirtelen visszatér előbbi ritmusához, lecsendesedik. S megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának.
• Az a biztos hit szólal meg benne, hogy az utókor megadja a kellő tiszteletet a hősöknek.
• A legfőbb gondolat, a „szent világszabadság” végső zengésével fejeződik be.

1846 után eljut egy újfajta költő-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. 1847-ben megírta a XIX. század költőit.

• A cím elhallgatja, hogy a költőről van-e szó, vagy a költőhöz szól; körülhatárolja a témát.
• Leíró szövegtípust várunk el vagy érvelést, de nem ez tárul elénk.
• A vers beszélője a lírai én, prófétának tekinti magát.
• Elmondja, milyen prófétának kell lenni = milyen költőnek kell, és nem kell lenni (2.vsz.)
• Ez a költői szerep képzelhető el számára, kötelességük a népet elvezetni a Kánaánba.
• A költő Isten küldötte, „lángoszlop”
• A többi költőhöz intézi, példamutatás, érvelés a költői szerep felé.
• Meggyőzésre törekszik, átkozódik a versben, ítéletet alkot. Elítéli az önzőséget és a hamis prófétákat (akik feladják)
• Felszólító módban bizonyítja igazát, de ha a jövőről van szó elbizonytalanodik (ha, majd)
• Próféciákat, megjövendöléseket alkot.
• Biblia párhuzamok: Mózes, Kánaán, puszta, tűz és víz
• Magyarság: Ószövetség, zsidóság: terelgetni kell.
• A lant a központi kép, a költészet metaforája. Toposz.

Toposz: központi költői kép, irodalmi hagyomány, visszatérő elem

(Arany J. - Letészem a lantot)

A XIX. század költői a költészetet a szabadság programjával kapcsolja össze.

A vers szerkezete a klasszikus retorika szabályait követi:

Bevezetés, hallgatósághoz: 1. vsz.

Elbeszélés, témamegjelölés: 1. vsz. → „nagymunkát”

Bizonyítás: 2-5. vsz.

Következtetés: 6. vsz.

Befejezés, érzelmi párhuzam: 6. vsz. 2. sorától

A költemény minden romantikus szenvedélyessége ellenére kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció.

A vers beszélője kiválasztottként fordul a közönséghez. Vatesznek (látnok,jós) tekintjük.

Megjeleníti az elérendő célt. Ez a szerep a romantikára jellemző. Petőfi utal a versében arra, hogy a szent célt ő már nem fogja megélni, de ezekre alapozván a hátralévő néhány évében ez a küldetéstudat hatja át politikai költészetét.