IRODALOM 20.

IRODALOM 19.

IRODALOM 18.

Szophoklész – Antigoné

Szophoklész munkásságban érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Ő léptetett fel először 3 színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12-ről 15-re emelte. Antigoné című tragédiája, melyet 440-ben mutattak be, a thébai mondakörhöz kapcsolódik.

Tragédia: A dráma egyik műfaja. Uralkodó esztétikai minősége a tragikum, olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy értékveszteség, értékpusztulás következik be. A cselekmény szintjén ez a kiemelkedő hős vagy hősök halálában vagy lelki összeomlásában nyilvánul meg. A tragikus hős általánosan elismert, pozitív erkölcsi értékeket képvisel.

A thébai mondakör: Laiosz, Théba királya feleségével önmegtartóztató életmódot élt, egy jóslat miatt, melytől rettegett. Miszerint születik majd egy fia, aki megöli apját, s anyját veszi el feleségül. A bor mámorában azonban az asszony megesett. A fiú, Oidipusz születése után bokáját átszúrták s kitették a hegyre. Az őt vivő szolga megsajnálta őt, s elvitte a korinthoszi királyhoz aki gyermekéül fogadta. Itt egy vacsora adtán fattyúnak nevezték, ezen felháborodva elment Delphoiba, ahol tudomást szerzett a jóslatról, s nem mert hazamenni elindult hát Théba felé, ahol összetalálkozott egy csoporttal és megölt egy embert (így lett tudtán kívül saját apja gyilkosa). Eljutott Thébába és megmentette a várost egy szörnytől, és elnyerte az özvegy királynő. Iokaszté kezét (saját anyja). 4 gyermekük született: Polüneikész, Eteoklész, Iszméné és Antigoné. Dögvész támadt és a király úgy döntött, hogy maga deríti ki, mi az oka. Rájött, hogy saját maga ellen nyomoz. Kiderül bűne, megvakíttatja magát és Kolónoszban telepedik le. A két fiú véres harcot vívtak a trónért, míg egymás keze által nem szálltak a halálba. A trónt Iokaszté testvére, Kreón kapta meg.

Az antig dráma jellegzetes vonásai:

• az események színhelye egyetlen tér
• a tragédia időtartama néhány óra
• a feszültebbé váló konfliktus viták, szócsaták formájában valósul meg
• a kardalok elválasztják és összetartják a jeleneteket
• jellemzőek a jambikus sorok: U – U – U –

Szerkezete:

1. expozíció, bevezetés (prologosz): Antigoné és Iszméné

A kórus diadalmi éneke, a győzelem napjának üdvözlése.

2. bonyodalom kezdete: Kreón és az Őr találkozása

A kórus az ember titokzatos-félelmetes-csodálatos hatalmáról énekel.

3. konfliktus, drámai harc fokozódása: Kreón és Antigoné párbeszéde /ellentét/

Az emberi sors törékenysége, bizonytalansága a karének témája.

4. késleltetés /reményt ad a nézőnek/: Haimón beszél Kreónnal

A szerelem mindent legyőző hatalmáról szól az ének.

5. drámai feszültség fokozása: Antigoné és a Kar panasza

Kommosz: a kar és Antigoné közös panasza.

6. tetőpont, krízis: a Teireszaisz és Kreón beszélgetése

A kórus bizakodva Thébai védőistenéhez, Bakkhoszhoz fordul segítségért.

7. végkifejlett, katasztrófa, megoldás (exodosz): Kreón egyedül marad /jogos büntetés/

Kreón és a karvezető panasza.

Már a prologoszban előrejelzi az összeütközést, s ettől kezdve biztos kézzel vezet a végkifejletig. A tragédia vége felé némi reménysugarat is nyújt, de csak azért, hogy annál megsemmisítőbben hasson a katasztrófa.

Antigoné az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. A tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyek igazságát az adott korban mindenki elismeri. Általában eléri amit akar.

Drámai szituáció: az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését. A két ellentétes akarat egymás elleni tettsorozata a drámai harc.

Expozíció

A prologosz alkotja az expozíciót, a drámai műnek azt a bevezető részét, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet. Itt jelenik meg a drámai szituáció.

Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye és a királyi törvény: Polüneikészt (hazaárulónak tartják) nem szabad eltemetni, sem megsíratni. A parancs megszegőjére megkövezés vár. A kiélezett jellempróbáló helyzetben másként dönt Antigoné és Iszméné: Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, Iszméné összeroppan, s nem mer Kreón ellen szegülni. Az ő jelleme nem drámai jellem, mert számára fontosabb a saját élete, mint az általa elismert erkölcsi kötelesség végrehajtása. Antigoné habozás nélkül dönt, s céltudatosan megy „szép halála” felé. Emberen túli erő van benne.

Bonyodalom

Az 1. epeiszodion (jelenet) a tragikus közdelem, a bonyodalom kezdete. A bonyodalom a drámai műveknek azon része, melyben megindul és kibontakozik az alapszituációból következő eseménysor.

Ez a jelenet Kreón jellemébe világít be. Az új király trónbeszédében összefoglalja programját, uralkodási céljait és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását s a kíméletlen megtorlás ellenségeivel szemben. A hatalomtól megrészegedve kérkedő magabiztossággal, fölényesen beszél, mintha minden mondata fellebezhetetlen igazság volna. Kiadja legelső rendeletét: Polüneikészt nem szabad eltemetni. S ettől kezdve furcsább színben tűnik fel, hisz ez nem szolgálja a város érdemeit, csupán hatalmát fitogtatja vele. Elvei és tettei között mély szakadék tátong. Még el sem hangzottak utolsó szavai, érkezik az őr, hogy rendeletét megszegték. Kreón lelkében felerősödnek az indulatok: uralkodói gőgje és sértett hiúság küzd egymással s ez bosszúra sarkallja. Arra gondol, hogy valamely lázadó férfi tette.

Fontos a kar szerepe, akik a királyi tanácsot képviselő vének, ill. az ő nevükben szól. Rejtett vonakodás, húzódozás a válasz.

Az 1. sztaszimon Szophoklész legszebb s legismertebb kardala. Csodálatos az ember, mert ésszel él: isteni képességeivel átkel a viharos tengeren, termésre kényszeríti a földet, uralkodik a mélység és a magasság állatai fölött, övé a „széllel versengő gondolat”, a beszéd s legmagasztosabb tudománya: a törvényalkotás. A halál az ember hatalmának egyetlen korlátja, az egyetlen dolog, mely az istenektől megkülönbözteti.

Konfliktus

A 2. jelenetben kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Az ő körülményes előadása néhány pillanatig még késlelteti a konfliktus kirobbanását. Kreón abban reménykedik, hogy a lány tagadni fogja tettét, vagy nem is tudott a tilalomról. Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol erre a reményre. „Elvállalom s tagadni nem fogom sosem.” Antigoné férfias, kemény s megingathatatlan. Kreónből a sértett gőg beszél, félelmetes erejét csak a királyi trón adja. Hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. Nem csak két ember, két erkölcsi világfelfogás áll egymással szemben. Iszméné vétlenül vállalja a bűnt s a büntetést, de Antigoné keményen s büszkén visszautasítja Iszménét. Okai:

• megveti, gyűlöli a gyáva lányt, nincs benne szánalom iránta, nem akar közösséget vele
• felébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét, meg akarja menteni a pusztulástól

Új szál fonódik a drámába, megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya.

Késleltetés

(3. jelenet) Haimón megjelenés késleltető mozzanat, mint alázatos, illedelmes gyermek fordul apjához. Érvekkel igyekszik rávenni apját, hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítéli, de dicséri a lány bátor, istenes tettét, Kreón azonban megfontolásra érdemesnek sem tartja szavait.

Kreón érvei egyre önzőbbek és csupán személyes jellegűek:

1. Inkább haljon meg Antigoné, csak a nép hazugságon ne fogja!
2. Ha egy rokon bontja meg a rendet, mit mer az, aki távol áll? Stb.

Nem hallja – nem akarja hallani – a nép szavát, s gőgös elvakultságában még fia egyik kétségbeesett feljajdulását is tragikusan félrérti. A királyfi öngyilkosságra gondol. Az őrjöngő király, hogy fiát jobban gyötörje, szeme láttára akarja kivégeztetni az „undok nőszemélyt”.

Kreón végzetesen magára marad s ez előre sejteti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg, s Iszménének megkegyelmez. Úgy akarja elpusztítani Antigonét, hogy ne sértsen isteni törvényt.

(4. jelenet) A kar énekébe szövődik Antigoné megható és gyönyörű halotti siralma: a föld odvába vájt sírja, nászszobája felé megy nászdal nélkül, násztalanul.Ridegség és egyetlen szenvedély jellemezte Antigonét, s most mégis megtelik gyengéd nőiességgel, gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. A boldogságot, nem a halált keresi. A halál nem szép már, hanem iszonyat.

Antigonét elhurcolják, Kreón látszólag győzött, de érzi, hogy valami nagy dolognak kell még következnie: a világ harmóniája borulna fel, ha csak a Bűntelenek kellene bűnhődnie.

Krízis

(5. jelenet) Megjelenik a vak jós, Teiresziasz, aki tisztábban lát, mint a látó, de elvakult Kreón. A jós arra kéri a királyt, tegye jóvá tévedést, ne makacskodjon tovább, mert az önhittség nyomán csak balsiker terem. El kell temetni Polüneikészt. „Ki úgyis meghalt, azt minek ölni még?”

Erre is felcsattan Kreón, durván sértegeti a jóst, újra összeesküvésre gyanakszik.

A drámai feszültség most éri el a tetőpontot. A kirobban vitában vérig sértett Teiresziasz megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak a baljós szavak: a halottakért váltságul fiát fogja elveszteni, s házát csakhamar férfiak s nők sírása tölti be. Kreóen megtörik, zavart lesz és a gőgös önhittsége a rázÚdóló csapásra szertefoszlik. A karvezetőhoz fordul tanácsért, aki gyors cselekvésre ösztönzi: bocsássa szabadon Antigonét, temesse el Polüneikészt. A király megtörten engedelmeskedik.

A feszültség feloldódik, a drámai cselekmény lezárul: Antigoné embersége győzött, a zsarnok megbukott. S még minden jóra fordulhat, hiszen a király megbánta tettét.

Végkifejlet

Az exodoszban következik be a katasztrófa. Kreón megbánta tetteit, de bűneinek következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón és Eurődiké halálról. Kreón erkölcsileg összeomlik. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Az exodikon a gőg elítélésével és a bölcs belátás, a józan mérlegelés dicséretével zárja a művet.

Az Antigoné központi kérdése: hogyan kell dönteni, ha szembekerül az istenek ősi törvénye a zsarnoki hatalom törvényével? Melyik parancsnak kell engedelmeskedni? Antigoné lelkiismerete szavára hallgat. Iszméné kész feláldozni életét a rémületből fakadóan, Haimón öngyilkos lesz szerelmeséért. Antigoné az egyetlen, aki az isteni törvényt, az emberiség és a lelkiismeret parancsát életénél is drágábbnak tartja. Tragikus hős, bukása ellentmondásos érzelmeket kelt: az értékpusztulás megrendítő s az emberi nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki.

Szophoklész az emberi jellemekből vonja ki a tetteket, az előzményekből a következményeket.

A vak jós csak azt látja, amit az elvakult király nem volt képes meglátni. Semmivel sem mondott többet mint Haimón. Kreónt nem az istenek sújtják le, saját bűne roppantja össze. Karjaiban fia holttestével, szívében felesége és gyermeke halála miatt érzett önvádjával saját haláláért fohászkodik. Kreón sorsát nem érezzük tragikusnak, mert összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés.

Antigoné hősi példája arra tanít, hogy az embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni.

IRODALOM 17.

Shakespeare – Rómeó és Júlia

Anglia a 16. sz. végére Európa nagyhatalma lett, a spanyol állam félelmetes vetélytársa. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése, az átmeneti belső nyugalom kedvezett a tudományok és az irodalom fejlődésének. Ezt a virágzó korszakot nevezzük angol reneszánsznak. A dráma a reneszánsz idején csak Angliában lett az irodalom vezető műnemen. Ennek a korszaknak a dráma volt az „anyanyelve”.

Az Angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges drámaíró elődök és kortársak sorából emelkedett ki (pl: Christopher Marlowe).

Összesen 37 darabot írt. Két évtizedes drámaíró pályájának első felére esik a VIII. Henrik, a Rómeó és Júlia és a Szentivánéji álom is. Az utóbbi tíz évben világszemlélete komorabbá vált, művészete azonban ekkor teljesedett ki. Kiemelkedő darabjai a Hamlet és az Othello. Pályája végére új drámatípust teremtett. A Téli rege és A vihar tragikus alapokon nyugszik, de a konfliktus feloldódik a megbocsátásban.

A 16. sz.-i Angliában az új szükségleteknek megfelelően kialakult színjátszásnak már nem a vallásos ismeretterjesztés volt a célja. Shakespeare 1599-ben főrészvényese lett az épülő Globe-színháznak ezzel elindítva egy hullámot. A fából épült, kívülről nyolcszögletű, belül kör alakú, több emeletes, felül nyitott épület helyet adott az újnak. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a különböző színterek gyors váltását, a térbeli és időbeli távolságok áthidalását.

• Élőszínpad: szabadban játszódó, sok szereplőt felvonultató jelenetek számára

pl.: Rómeó és Júlia utcai csetepatéja

• Hátsó színpad: előszínpad mögött, 3 oldalról zárt, elől függönnyel elszigetelt, szoba jelenetek

pl.: Itt feküdt Júlia, mikor megitta az álomitalt

• Felső színpad, erkély: színpad fölött, magasban történő jelenetek számára

pl.: Rómeó és Júlia erkélyjelenete

A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek, a színészek párbeszéde jelezte az időt s a helyet. A darabokat színekre tagolták, s a női szerepeket is férfiak játszották.

Az angol drámát az tette naggyá, hogy nem alkalmazkodott merev szabályokhoz. Kialakította saját maga dramaturgiáját. Tudatos szerkezettel összefogott, sűrített mozgalmas cselekmény nyomult a színpadra, s megjelent a valódi drámai küzdelem és az árnyalt jellemrajz.

Két ősi emberi szenvedély, a gyűlölet és a szeretet tragikus szembenállása a témája Shakespeare fiatalkori művének, a Rómeó és Júliának. Ez a mű az angol reneszánsz első olyan tragédiája, amelynek középpontjába n a szerelem áll: az az új típusú  a reneszánsz által felfedezett és hirdetett testi-lelki viszony, a hitvesi szerelem, melynek alapja a kölcsönös vonzalmon alapuló szabd párválasztás. Rómeós és Júlia boldogságukat, fiatal szívük természetes vonzalmát védik, s ezt semmisíti meg a társadalmi környezet, az elvakult, de még rombolni képes régi szokás. A fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi erkölcsökkel, s a reneszánsz szabadságvágy hordozói és hősei lesznek.

A főszereplők nem olyan tragikus hősök, mint Antigoné. Nem egy eszméért való küzdés emeli fel őket, hanem a renkívüli erejű szenvedély teszi őket tragikus hőssé. A szerelemre kezdettől fogva a halál árnékya borul. A balsejtelmek atmoszféráját már a prológus-szonett (a darab előzményeit írja le) előlegzi, s a katasztrófát a szerző a mű egész motívumrendszerével, képeivel előkészíti.

Ezért nem akadhatunk fenn majd a végső katasztrófán. A két gyermek a szenvedély gyors beteljesülésére törekszik, számukra a szerelem az egyetlen és legfőbb érték. Lőrinc barát óvná Rómeót bölcs tanáccsal: „Lassan szeress, s szeretni fogsz sokáig” - ám az türelmetlenül sürgeti. A szerelmesek maguk rohannak a végső pusztulásba.

A végzetszerűség nem is annyira a dráma vége felé sűrűsödő szerencsétlen véletlenekben, sokkal inkább a családok közötti harcban, az ádáz gyűlölködésben ölt testet. Két szemben álló világ, erkölcsi rend együtt létezése teremt tragikus szituációt a drámában. Az egyik oldalon a feudális anarchia sötétlik a maga értelmében, kaotikus indulataival és a szülői önkénnyel – a másikon ott ragyog már az új erkölcs, a reneszánsz rend a szerelem megható szépségével s érzelmi szabadsággal.

A két család ősi viszálya már-már békévé szelídült, mégis a háborúskodás parazsa bármikor lángra lobbanhat egy-egy semmiség miatt.

Shakespeare mesterien érzékelteti az olvasóval már az expozícióban a mű különös világát. Sámson és Gergely szófacsaró hetvenkedéseivel indul a darab, s a szolgák tréfás költözködése csap át majdnem véres küzdelembe (Benvolio és Tybalt párbaja). Majd az egész szembenállás újra komikumba fullad, mikor a két agg családfő hálóköntösben egymásnak rohanna, de a nők szavára megszeppennek. A herceg közbelépése, a halálos ítélet esélye újra komorabbá teszi a hangulatot.

Capuleték bálján Júlia apja dicséri Rómeót, s rendre utasítja a gyűlölködő Tybaltot, aki másnapra áldozatul esik Mercutioval együtt, s megátkozza mindkét családot.

A régi házassági szokások érvénytelenek már, Capulet lányára hagyja a döntést, hogy házasságra kel-e Párissal, s ő maga sem akarja férjhez adni 14 éves lányát. Azonban amikor Júlia úgy dönt, nem akarja a frigyet, haragra gerjed, s büntetésként előre hozza a érdekházasságot. Páris elítéli a családi viszályt, szereti Júliát, de fel sem merül benne, hogy a házasságba a lánynak is bele kell egyeznie, csak apjától kéri meg Júlia kezét. A dajka segíti a fiatalok őszinte szerelmét, de lelkiismeret-furdalás nélküli támogatja a házasságot Párissal.

A régi világ erkölcsrendje kihunyóban van, de még elég erős ahhoz, hogy az egyes ember lelkében jelentkező újat elsöpörje, s mások boldogságát összetörje.

A másik oldalon áll a két fiatal szerelmes: ők az új, reneszánsz erkölcsi rend és szabadságvágy hordozói. A családi gyűlölködésre a viszály feloldásának szándéka válaszol, az érdekházassággal pedig a kölcsönös szerelem áll szemben.

Rómeó magányosan bolyong, melankolikus kedélybeteggé tette Róza iránti „nagy” szerelme. Kifinomult s éppen ezért sérülékeny lélek: nincs helye ebben a világban.

Itt nem korlátolt öregek és másképpen gondolkodó fiatalok, hanem két különböző világfelfogás csap össze.

A már említett báli éjszakán kezdődik a két fiatal megrendítő szerelme, ez a bonyodalom kezdete, s ettől kezdve kettejük minden gondolata a másik világ terveinek keresztezése.

Csapuleték bálján nem Páris és Júlia, hanem Rómeó és Júlia találnak egymásra. Mikor rájönnek, hogy az ellenséges két család tagjai, egy pillanatra megdöbbennek az eléjük tornyosuló akadályoktól, az éjszakai szerelmi vallomásban azonban már megtagadják származásukat, nevüket, mert mindezek szerelmük útjába állnak. Csak a szokásokat vetik el, az erkölcsöt nem: házasságra akarnak lépni. Másnapi titkos esküvőjük végleg megsemmisítette a családok ősi viszályát. Bíznak benne, hogy a szülők majd megbarátkoznak a ténnyel „talán e friggyel szeretetre válik”.

A dráma fordulópontját hozza Mercutio és Tybalt halála. Rómeó nem csak felesége közeli rokonát öli meg, hanem szembekerül a szigorú hercegi paranccsal is, száműzetik. Júlia ellentétes érzelmek közt vergődik. A helyzet ellentmondásosságát az első pillanatban Rómeó szép külsejének és gonosz lelkének ellentéteként éli át, de ez a belső vívódás csak rövid ideig tart.

A fiatal szerelmesek megható hajnali búcsúzása után megkezdődik a félreértések és tévedések tragédiáihoz vezető sorozat, s felgyorsulnak az események. A két világ olyan mérhetetlen távolságra kerül egymástól, hogy már semmiféle kapcsolat nem létezik közöttük. Senki sem ért senkit és semmit. A tragikus fordulatokat előidéző véletlenek az általános meg nem értésnek a költői megjelenítései.

Rómeó Montovába menekülése után Júlia kerül a középpontba. Árván, elhagyatottan, egyedül kell döntenie jövendő sorsa felől, csak Lőrinc barát cellája és szíve nyílik meg előtte. Kétfajta hűség csap össze benne, a családja iránti és a férje iránt érzett. A rázuhanó teher alatt, a 14 éves kislány hirtelen felnőtté válik, s kételyei ellenére is vállalja tette következményeit.

Két szálon fut tovább a cselekmény a két világ közötti áthidalhatatlan távolságot kiemelve.

Júliát apja megtagadja, anyja sem érti, s a dajka hátat fordít neki, ő száműzött férjét sírtja. Asszony, így férjhez akarják adni, egyetlen reménye az időben lehetne, de épp ezt veszik el tőle a házasság előrehozásával. Színleli, hogy beleegyezik a Párissal kötendő házasságba. Júlia a 42 órás halálra készül, a család pedig az esküvőre. Él még, de halottnak hiszik és kriptasírba zárják. Holtnak hiszi a visszatért Rómeó is, és végez magával: Júlia nélkül nincs számára élet, s az álmából ébredő Júlia sem tud már létezni ifjú férje nélkül.

A gyűlölködést a szerelmesek hősi lázadása s tragikus halála szünteti meg. A végső jelenetben helyreáll a rend, de borzalmas árat kell fizetni érte. Az egymásért vállalt halálban tragikus hőssé emelkedett fiatalokat az elavult, káros, emberellenes hagyományok törték össze. A tragédia hatása megrendítő és felemelő.

Ami Shakespeare darabját igazán halhatatlanná teszi az a szerelem megszületésének, az éjszakai forró vallomásnak, és az utolsó utolérhetetlen szépségű hajnali búcsúzásnak a gyönyörű lírája.

• I. felvonás: valóságos lírai költemény, nyújtott szonett . Ez a lírai párbeszéd a szerelem megszületésének áhítatos pillanatát rögzíti. Az ünnepi hangulatot erősíti, hogy a metaforákat az író vallásos világból választja. „ szentségtelen kéz” - „két piruló zarándok”

Az áhítatos-játékos lírai dialógust az első csók boldog meglepetése zárja.

• II. felvonás: a burkolt udvarlás, válik nyílt szerelmi vallomássá. Mindketten először önmaguknak, ill. az éjszakának vallják meg forró szenvedélyüket. Az elválás nehéz: a virradat küldené, a szerelem pedig tartóztatja őket.
• III. felvonás: a hajnali búcsú az érzelmek felfokozott erejével ismétlődik meg. Az előre sejtett tragédia szomorúsága nyomja rá a bélyegét erre a búcsúdalra. A középkori líra alba-hagyománYai születnek itt újjá. A pacsirta rikoltozó hangja űzi el az éjt, s választja el örökre a házastársakat. Az idő visszatartásának kétségbeesett, de lehetetlen szándéka feszültséggel, fájdalommal telíti ezt a jelenetet.

A Rómeó és Júlia szövege tele van nyelvi bravúrral. Ezek közül a leggyakrabban használt a szójáték: azonos vagy hasonló hangzású, de különböző értelmű szavak meglepő, váratlan összekapcsolása. Erre épül például a bevezető jelenet komikuma.

A szólások eltorzítása is megfigyelhető, mikor Capulet a báli meghívók kihordását egy olvasni nem tudó szolgára bízza.

Nem csak a komikai részeknél él vele, hanem a komolyabb jelenetekben is. Ez azonban a fordításokban nagyon nehezen hozható át.

Feltűnő ebben a műben a rímek gyakorisága is. Későbbi tragédiáiban Shakespeare ritkábban él ezzel a nyelvi eszközzel. 

IRODALOM 16.

Puskin – Anyegin

Az orosz irodalom a romantikával lett nemzetivé s európaivá. Kibontakozása az 1820-as évekre tehető. A feudális viszonyok elavultsága, a cári önkény ösztönzött egy emberibb társadalmi berendezkedés utáni vágyat. A nép heroikus küzdelme felerősítette a felvilágosodás szabadságeszméinek elterjedését is.

Az orosz irodalom első világirodalmi szintű írója Alexander Szergejevics Puskin. Életműve meghatározza az orosz irodalmat: hozzá áramlott szinte minden, ami előtte volt, majd pedig tőle indult ki, ami utána következett csaknem egy századon keresztül.

Puskin fő műve a Jevgenyij Anyegin, melyet 7 éven át írt déli száműzetése idején (1823-30). Ezen hosszú időtartam alatt többször is változtatott a regény tervezetén, terjedelmén. 3 részletben adta ki verses regényét, a teljes mű 1833-an jelent meg. Műfaja verses regény.

Verses regény: a verses epikának a romantika korszakában kialakult népszerű válfaja. Lényeges szerepük van benne a lírai elemeknek, az író személyes érzelmeinek és reflexióinak. A líra és az epika egyenrangú s elválaszthatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen.

Puskin regényét nem a „kevély, hideg világnak” szánta, hanem annak a néhány nagy műveltségű olvasónak, akiben „költői álmok élnek”, s aki értékelni tudja a regény sokféle rejtett üzenetét. Feltűnő irodalmi jellege: száznál is több utalás, célzás, hivatkozás található benne a világirodalom nagyjaira (Homérosz, Horatius, Vergilius stb.) Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, költői képeket, sorokat kölcsönöz tőlük, saját hőseit párhuzamba állítja más irodalmi hősökkel.

Magával a műfajjal is játékot űz, „in medis res” kezdést alkalmaz. A beteg nagybátyjához utazó Anyegin monológjával indítja a cselekményt, s csak ezek után meséli el ifjúkorát.

Olykor tudós kommentárokat fűz saját szövegéhez. Pl: nem osztja a korabeli nyelvtisztítók véleményét, szívesen használ idegen szavakat, szándékosan ellentmondásokat hagy a szövegében.

Végül laza szövéssel a regényt nem fejezi be, a cselekményszálakat nem varrja el: Anyegint abban a kellemetlen és kényelmes helyzetben hagyja el örökre, amint Tatjana visszautasításától villámsúlytottan áll magában.

Anyegin és Tatjana, valamint Lenszkij és Olga eseményszála mellett ugyan ilyen fontossággal jelenik meg az író személyes sorsa is. Beszámol életének érzelmi-hangulati hullámzásairól, önmagáról, a korról, a vágyairól, kortársairól, az orosz életről, de mindenke előtt saját művészetének kérdéseiről.

A regénynek tehát két főhőse van: az elbeszélő és a címadó szereplő.

A lírai ént érzelmi szálak fűzik a szereplőkhöz. Anyeginnak jó barátja. Tetszett neki „különc világa, természetes fantasztasága, éles esze”. Meleg szeretettel beszélt Tatjanáról. Olgát nemigen kedveli, Lenszkijt pedig afféle furcsa csodabogárnak tartja.

Jóval többet tudunk meg a lírai főszereplő lelkének titkairól fájdalmas gyónásain keresztül, mint a mű tipikus hőséről, Anyeginről. Pl.: Az első fejezet fele a költő vallomásait tartalmazza (visszavágyódik a fővárosba, álmaiban visszatér a bálok fénye, jókedve, mint elveszett értékek).

Megrohanják a szerelmi emlékek, Anyeginnel közösen idézik fel az ifjúság korát. Amikor még benne lüktetett a boldogságra vágyó élet, mára beleunt a szenvedélybe, szívében hamu maradt. Feltör a szabadság utáni sóvárgás, legforróbb vágya ősi szülőföldje felé vonzza – zord orosz hazájából a déli kék tenger s a romantikusnak képzelt Afrika.

Ilyen lírai kitérések, vallomások végig kísérik az egész regényt. Hol a számító hölgyekről elmélkedik, hol a baráti kapcsolatok ellentmondásait latolgatja, ill. szól az orosz télről is.

Puskin nem csak regénye szereplőivel áll szoros kapcsolatban, hanem bensőséges viszony fűzi a Múzsához is. Ez a személyes líraiság legalább olyan fontos eleme a regénynek, mint maga az epikus mese: a többi szereplő története.

A regény cselekménye meglehetősen egyszerű, nincs benne semmi különösebb bonyolultság, meghökkentő, váratlan fordulat. A történet kapcsán felidéződik a megírásának történelmi kora, a fővárosi arisztokrácia fényűző, felszínes, nagyvilági élete s a vidéki földbirtokosság átlagos és üres életvitele.

A Larin család tagjai tipikus figurák: a birtokkal nem sokat törődő családfő, a francia neveltetésű Larinné, a férjhez menésről ábrándozó lányok s az idegent leső, pletykálkodó szomszédok.

Puskin az Anyegin írásával már túllépett romantikus korszakán s valójában útnak indította az orosz realizmust. Hőseiben még bőven vannak romantikus vonások, de az író az egész romantikus életstílust más fenntartással, finom kritikával szemléli, s éppen ez az életvitel siklatja ki szereplői életét. Puskin hősei ugyanis szomorú sorsú, szánalomra méltó emberek: nem oda érkeznek meg ahová elindultak, sorsuk boldogtalanságba, meghasonlottságba torkollik.

A címszereplő byroni jellem. Származása, neveltetése, élethabzsolása sokban hasonlít az elbeszélőére. Szülei adósságot adósságra halmozó emberek. Tanult, de műveltsége felszínes: tud – hibásan – néhány latin idézetet, könnyedén hozzászól minden témához, de komolyabb vitákban csak hallgat. Piperkőc divatfi, kényeskedő, különcködő pedáns. Legfőbb tudománya a csábítás. Éjszakáit bálok, estélyek töltötték ki. Mikor a város munkára ébred, ő akkor fekszik le elgyötörten. Mégsem boldog legszebb korában. Hamar megunta a világ zaját, a nők sem bűvölték sokáig, kiábrándult a nagyvilági életből.

Életét képtelen tartalmassá tenni. Írni szeretne, öröklött birtokán reformokba kezd, de rövid idő után egyik sem érdekli. Kiégett szívű, komor s ingerült lesz. Ő egy akkor divatos irodalmi típus áldozata: magára erőlteti a byroni világfájdalmat, a mélabút, a zord tekintetet, az életunalmat. Az elbeszélőt is hasonló hangulat lepte meg, barátja lett Anyeginnek.

Az Anyeginről festett rajz és az elbeszélő önportréja között oly sok a hasonlóság, hogy az író leszögezi, nem önmagát ábrázolta benne, mint Byron a maga hőseiben. A boldogság pózában tetszelgő Anyegin fölényes gesztussal utasítja el élete nagy lehetőségét, Tatjana szerelmét, ill. párbajban megöli barátját Lenszkijt, s ezzel megpecsételi életét. 26 évesen bukkan fel újra Péterváron, s csak most ismeri fel, hol és mikor hibázta el életét. A hercegasszonnyá vált Tatjana döbbenti rá az élet értelmére, aki még mindig kislányos szerelemmel szereti, de férjéhez hűtlen nem lesz soha. Anyegin a felesleges ember első jelentkezése. Jobb sorsra érdemes, de cselekvésképtelen.

Lenszkij Anyegin teljes ellentéte, költő barátja. Szép és gazdag volt, első szerelme Olga. A köztük lévő ellentét tette őket barátokká, majd ez lett halála oka is. A fiatalabb Larin lány, Olga a regény legátlagosabb figurája. Kedves, vidám, friss, szőke, kék szemű, üres fejű. Talán nincs is lelke csak bájos külseje. Egyetlen célja a férjhez menés, nem sokáig siratta Lenszkijt, hamarosan más felesége lett.

Tatjana, Olga nénje egészen más. Befelé forduló, túlzottan is érzékeny, gazdag érzelmi életet élő, kifinomult lélek. A könyv mindent pótolt számára. Merengő volt, ábrándozó s nyílt. Puskin nagy szerelmének tulajdonságait kölcsönzi neki. A regény Tatjánát az orosz nők legértékesebb típusának mutatja be. Ő nem is Anyegint szereti meg, hanem azt az eszményképet, amit beleálmodik. Vonzó és ideális regényhősei benne öltöttek testet. Önmagát pedig regényeinek hősnőivel azonosította. Ez a felszínes viszony napról napra őszinte szenvedéllyé fokozódik. Kettejük viszonyában ő lesz a kezdeményező, megírja szerelmi vallomását Anyeginnak. Az őszinte keresetlensége és egyszerű nyíltsága uralkodik végig a levélben.

Szerelme akkor sem hagyja nyugodni, mikor a végzetes párbaj után Anyegin eltűnik a faluból. Tatjana azok közé a nők közé tartozott, akik életükben csak egyszer tudnak szerelembe esni. A szokásoknak megfelelően férjhez megy egy hercegez. Jelleme nem változik, hű marad legelső szerelméhez, de nem lesz hűtln férjéhez.

Puskin a regény végén elbúcsúzik kész munkájától, eszményképétől s olvasóitól. Fájdalmas, elégikus hangulat lengi át az utolsó versszakot, mint ahogy fájdalmasan zárul a főhösök sorsa is. 

IRODALOM 15.

A „kisember” alakja az orosz realizmusban

A 19. sz. az orosz irodalom fénykora: kiemelkedő tehetségek, íróóriások sora jelzi a szinte robbanásszerűen gyors fejlődést, mellyel az orosz irodalom betört Európába. Oroszországban a társadalom feudális meg rekedtsége miatt nem volt még elég erős, művelt polgári osztály. A nemesség és a nemességből kiszakadt értelmiség sürgette a polgári átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését. Az akkori rendszert a középkori társadalmi berendezkedés jellemezte.

A cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult bürokratizmusa s az ország siralmas helyzete lett a mind erőteljesebben kibontakozó orosz realizmus főbb témája. A vidék csüggesztő sivársága, a közállapotok vigasztalansága, a feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas vergődése áll a középpontban.

Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsőnek a szegényeket, az alázatosokat és megalázottakat, a cári rendszer lelkileg deformált kiszolgálóit és kiszolgáltatott áldozatait. Az orosz realista írók művei jórészt arról szólnak, hogyan szabad, hogyan nem érdemes élni. Hőseik „fölösleges” emberek, akik valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül, üresen tengetik életüket. Egész életükben semmit nem csinálnak, csak léteznek. (Egyedül Tolsztoj műveinek alakjai próbálják keresni az élet értelmét, célját: hőseiben előbb-utóbb kigyullad a fény, s példát mutatnak arra, hogyan kellene élni.)

Legjelentősebb orosz írók: Nyikolaj V. Gogol (A köpönyeg), Lev Ny. Tolsztoj (Ivan Iljics halála), Fjodor M. Dosztojevszkij (Bűn és bűnhődés), Anton P. Csehov (A csinovnyik halála, A sirály)

Az orosz irodalom, mint "minden realizmus szülőföldjének" jelentősége vitathatatlan. Az orosz realizmus egyik legelső kiemelkedő írója, az ún. kisember-irodalom megteremtője Gogol volt. Az orosz irodalom az ő művészetével fordult erőteljesen a verstől a prózai műfajok, a regény és az elbeszélés felé. Puskin fedezte fel, tőle kapott nemcsak bátorítást, ösztönzést, hanem felhasználható irodalmi témákat is. Puskin ötlete alapján született meg két legismertebb alkotása

(A revizor, Holtlelkek).

Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve alapozta meg. Jellegzetes alakja a csinovnyik. Ő kiszolgáltatott, szegény, szorgalmas, "rutin-életű", akivel Gogol megteremti a "csinovnyik-novellát". Teljesen hétköznapi figura, az orosz társadalom tipizált alakja. Ő testesíti meg az "elgépiesedett kisembert", akinek nincsenek emberi kapcsolatai, csak a munkájának él. Az író nagyon borúsan nézi a csinovnyik "köpönyeg-életcélját", azaz nem mer többet akarni, megelégszik azzal, hogy köpönyeget készíttet magának. A történetet groteszk stílusminőség öleli át.

Groteszk: a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek

összefonódása kelt komikus hatást. Szomorú, de nevetséges.

Az elbeszélő a mindentudó jólértesültség látszatát kelti, a teljességgel fölösleges, jelentéktelen részleteket aprólékosan mutatja be. A fontos dolgokról hallgat a történetmondó. Az elbeszélés olykor bizalmas bőbeszédűség jellegét ölti  A tudatos stilisztikai, nyelvi megoldások azt eredményezik, hogy A köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, hanyag és naiv fecsegésnek tűnik.

A komikus stílusba néhány helyen váratlanul hatol be egy másik hangnem, az ellágyulás. Ezzel anekdotából groteszkké emelkedett.

Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a cselekmény igen egyszerű: egy senki által meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amellyel életét rabolták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként visszajárt, s mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás Akakijnek, de egyben az író ítélete is felett: élete nem több egy köpeny értékénél.

A humort és a komikumot az előadás módja, s nem a téma váltja ki: az önmagában nem nevetséges.Epikus tárgyilagossággal indul a novella, de hirtelen megszakad, s a maró gúny váltja fel. Különös, komikust hatása van a kereszt- és az apai névnek is: Basmacskin Akakij Akakijevics. Neve keletkezése előre jelzi élete menetét, jelentéktelen s nevetséges.

A groteszk ábrázolás eltúlozza a részleteket és megbontja a mindennapok szokásos arányait. Akakij egyáltalán nem szenved a maga zárt körében, megnyomorodottságát nem érzékeli. Sőt, boldog, különös izgalom járja át lelkét. Foglalkozása másoló, munkahelyén megalázzák. Hiba nélkül másol, mechanikus a működése. Szerette, egybeforrott hivatásával. Elhanyagolta magát, nem érzékelte a külvilágot, semmilyen szórakozásnak nem engedte át magát. Egyetlen ellensége az északi hideg, ami miatt kabátja szitává lett (utalás az orosz társadalmi helyzetre).

Szélsőségek tűnnek fel a képtelen é eltúlzott takarékossági tervek (pl: nincs tea, gyertya, étel, fehérneműit ritkán mossa), a „nagy” elhatározások s az általuk kiváltott boldogság között.

Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok közötti ellentét. Elégedett volt, elevenebb és szilárdabb jellemű lett, viselkedéséből eltűnt az ingatag bizonytalanság. Az új kabát első viselésekor belső gyönyörűséget érzett. A helyettes irodafőnök estélyén a boldogság állapota kezd visszájára fordulni: vannak drágább, szebb köpönyegek is, s az övét valaki gondtalanul a földre löki, bepiszkítja. Sértődöttségében hazafelé tart, ám megverik s elrabolják köpenyét. A rendőrségre megy bejelentést tenni, s ott azt hiszik, tréfát űz a hivatallal, ez sorsfordulatot jelentett életében. Tüdőgyulladást kapott köpönyege nélkül. A köpönyeg elrablása és a tekintélyes személy durva elutasítása, sértettsége pedig Akakijt a sírba viszi.

A tekintélyes személy alakja világít rá arra, hogy Gogol művében az emberi jelentéktelenség, a „kisemberség” nem függ közvetlenül a társadalmi rangtól és hivatali beosztástól. A tábornok gondolat- és érzésvilága éppoly fantasztikusan leszűkített, korlátolt, mint Akakijé. Ebben a világban az arányok éppúgy eltolódtak, groteszk módon eltorzultak.

A főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. Akakij köpönyegével együtt emberi méltóságát, életét is elrabolták, s a szerencsétlen kishivatalnok belehalt bánatába. Egész pályafutása alatt megalázkodó, mintaszerű hivatalnok volt: mindig a magasabb állású személyiségek értékrendjéhez igazodott, létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a rangban felett állók elismerését kivívhassa. Csupán egyetlenegyszer került olyan helyzetbe, mikor egy feljebbvalóját viselkedése felháborította. Akakij ügyetlen, félénk kérelmét a tábornok szemtelen vakmerőségnek, megengedhetetlen lázadásnak minősített, ráordított a megszeppent hivatalnokra, s egyszerűen kidobta irodájából. Akakij kiváltotta egy nála magasabb állású ember rosszallását, nemtetszését. Ezzel megszűnt csinovnyiknak lenni: addigi élete összeomlott. Másnapra magas láz tört ki rajta, s a betegség lefolyása gyorsabb volt a vártnál.

Akakij halála ugyanolyan groteszk, mint születése. A befejezés is furcsa, groteszk játék. Ez a vég egyáltalán nem fantasztikusabb, mint az egész elbeszélés. Sőt a kísértet sokkal természetesebben mozog a szokványos tények és körülmények közötti világban, mint a főszereplő a maga életében.

A novella végén előadott anekdota visszahozza a kezdeti komikus elbeszélésmodort. A kacaj összemosódik a megdöbbenéssel, a keserűséggel. Ez az ábrázolás célja.

Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő."

IRODALOM 14.

IRODALOM 13.

IRODALOM 12.

IRODALOM 11.

Zrínyi Miklós és a barokk eposz

A 13-16. sz.-ban a polgárság harcot indított a gazdasági és a társadalmi hatalomban való részesedésért. A 16. sz. végétől kezdve Európában új gazdasági-társadalmi-ideológiai folyamatok bontakoztak ki: újra megszilárdult a feudalizmus, létrejöttek az abszolút monarchiák. A reformáció támadásai következtében megingott a katolikus egyház is. Ez volt a társadalmi háttere a barokknak, a reneszánszt követő nagy korszaknak.

A barokk hatás az irodalomban a művek stílusán és szerkezetén figyelhető meg. A barokk költészet kedvelte a virtuóz rímtechnikát, a merész gondolattársításokon alapuló, újszerű költői képek bőségét, a meglepő ellentétektől feszülő hasonlatokat s ezek eredményeképpen az ünnepélyes érzelmeket kifejező patetikus stílust.

A barokk új műfajokat teremtett, fellázította a hagyományos műformák kereteit, új kompozíciós formákat hozott létre, ez főként a barokk eposzban érvényesül. A magyar irodalomban a barokk korszak a 17. sz. elejétől 1770-es évek végéig tart. Legfőbb alakjai Pázmány P. és Zrínyi M.

A magyar barokk kiemelkedő alakja, nemzeti irodalmunk egy büszkesége Zrínyi Miklós. Politikus és hadvezér volt, a literatúrával csak mellékesen, a törökkel való csaták szünetében foglalkozott. Hadvezéri sikereire, török elleni harcaira volt elsősorban büszke, hírnevét mégis írói művészete örökítette meg igazán.

Első szépirodalmi alkotásai szerelmi idillek voltak, ezeket leendő feleségének, Violának írta. Hallhatatlanságot biztosító nagy műve a Szigeti veszedelem, melyet 1645-ben kezdte el írni. Ezzel egy, a magyar irodalomban addig ismeretlen műfajt honosított meg, az eposzt.

Eposz: Nagyepikai alkotás (hősköltemény). Kiváló képességekkel rendelkező hőse rendkívüli

tetteket visz véghez, melyek egy közösség, egy nép életére hatással vannak.

Tettei megvalósításában a hőst sokszor természetfeletti erők segítik.

Dédapjának, a szigetvári hősnek 1566-os vérvédelmét dolgozza fel témaként barokk eposzában. Barokk jelleg benne, a monumentális kompozíción túl, a valóságos és realisztikusan ábrázolt eseményeknek a misztikus, vallásos szférába emelése.

Zrínyi mintái általában a klasszikus eposzok voltak, Homérosz művei és Vergilius Aeneise. A csodás, mitológiai elemek Zrínyi műveiben főleg a keresztény vallásból származnak, de bőven él antik mitológiai utalásokkal is.

Megtartja a klasszikus eposzok kötelező formai hagyományait, az eposzi kellékeket:

• 1. vsz: Az Aeneis nyomán korábbi szerelmes verseire hivatkozik

• Témamegjelölés – prepozícó: 2. vsz. Nevének említése nélkül a szigeti hős erkölcsi és katonai nagyságát, rendkívüli voltát emeli ki.
• Segélykérés – invokáció: 3-6 szak. Múzsaként Szűzmáriát szólítja meg. A középkori himnuszok fordulatával könyörög.
• Isteni beavatkozás – dexi ex machina
• Barokk jelleg – monumentalitás
• Mitológiai alakok

Célja az ideálteremtés: követendő példaképpé emelt hőse (dédapja) halhatatlan, mert a kereszténységért halt önzetlenül hősi halált, megvetve világi javait, gazdagságát.

A 16. sz-i históriás énekek s a protestáns jeremiádok (siralmas énekek) vallásos történelem-

szemléletét folytatja a Szigeti veszedelem. A magyarság múltbéli sikerei, a honfoglalás, a megtelepedés a harci erények és katonai győzelem mind Isten ajándékai. A magyarok ennyi jóért azonban hálátlanok voltak, elárulták Istent, bűnbe merültek, (a kezdő énekben a bűnöket sorolja fel, a feudális anarchia nemzetvesztő vétkeit) s ezért a Mindenható sorscsapásokat mér a nemzetre. Haragjának vesszeje az újabb török hadjárat: Mihály arkangyalt azért küldi a pokolba, hogy egy haragos fúriával gerjessze fel Szulimán szultánban a gyűlöletet a magyarok ellen.

Az eposz hőse azonban kivétel, más, mint a magyar urak. A feszület előtt térdeplő Zrínyi Miklóst, Szigetvár kapitányát a költő – a barokk eszméknek megfelelően – Krisztus katonájának mutatja be. S közelgő halálát jutalommá változtatja. Előrevetítődik a vár eleste, de egyben annak a bonyolult művészi feladatnak a megoldása is, hogy az utolsó szálig elpusztuló védősereg győztesként tűnjön fel. Szigetvár a romlott, feudális anarchiában szétzüllött országnak mindenben az idealizált ellenképe: szilárd egység, vitézi hősiesség, erkölcsi emelkedettség uralkodik ott, s kitűnő vezér áll a maroknyi csapat élén.

A védősereg felkészül az ostromra, s Zrínyi szózatot intéz katonáihoz. A Balassi versében (Egy katonaének) megénekelt humanista erények vallásos tartalommal egészülnek ki a várkapitány beszédében.

Szulimánnak csupán serege megszámlálhatatlan sokaságában van reménye, a várbeliek pedig erkölcsi tekintetben szárnyalják túl a török hadat. Zrínyi példák sorával igazolja, hogy hányszor diadalmaskodtak már a magyarok a török felett Isteni segítséggel. Érvelésének célja a meggyőzés. Zrínyi szavaira a vitézek megesküsznek, hogy készek teljesíteni szent kötelességüket.

A seregszemle (enumeráció) bemutatja, hogy a védősereg a legkitűnőbb harcosokból áll, kapcsolatuk a várkapitánnyal a kölcsönös szereteten és megbecsülésen alapul. Az egység és erkölcs fénye megtöri a török sereget, de ezzel lassan elvérzik a hős végvári csapat is. Szulimán azonban kénytelen beegyezni az elvonulásba. A szigetiek győzelme teljessé és vitathatatlanná válik, mindaddig amíg a törökök el nem fogják a védősereg postagalambját, s megtudják, hogy már csak 500 sebesült katona védi az égő várat, s több rohamot már nem bírnak ki.

Az utolsó nagy támadásba a pokolbeli szörnyetegek és angyallégiók is beleavatkoznak. A lángoló várból kitörő Zrínyit ötszáz halál követi, s a szigetiek pusztulásukban is győztesek: mind támadó harcban vesztik el életüket. A hős Szulimánt is megöli, így a legveszedelmesebb ellenségtől szabadított meg a nemzetet és a kereszténységet. Jutalmul megnyílik előtte Isten országa.

Zrínyi csatajelenetei mesterien realisztikusak, gyakran fájdalmasan nyers szemléletek, jajgatás, ordítás, gomolygó füst és por látványa keveredik. Ő az egyetlen eposzköltő a világirodalomban aki volt katona. A végső küzdelmet azonban már a halál ünnepélyes csendje veszi körül. A szigeti hősök mártírhalált szenvedtek hitükért, s Gábriel vezetésével angyali légió viszi lelküket hangos muzsikával „Isten elibe”.

Zrínyi a saját korában akarta felhívni a figyelmet az összefogásra, de kortársai nem értékelték ezt. Számos utalást tesz a jelen s jövő feladatira: 3-4 emberöltő múlva elérkezik majd az idegen iga lezárásának ideje.

Művészi tudatosságra vall, hogy az eposz 1566 strófából áll, ez utalás a szigetvári várostrom évére. Egy bokorrímmel (aaaa) ellátott versszak négy négyütemű 12-es sorból tevődik össze.

Zrínyi remeke a lángelme egyéni ténye volt: váratlan és elszigetelt kiemelkedés a fejlődés átlagából. Következménye: elszigetelt magány, nemzedékeken át, a közönséggel szemben.

IRODALOM 10.

Berzsenyi Dániel ódái

Berzsenyi költészetét nagyban meghatározta költői indulása, tanulmányai, klasszikus műveltségének gyökerei. A Niklára költözés hatása, életformája, a költői lét vigasza.

Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak:

Rímes-hangsúlyos dalformában írt szerelmes versei és a klasszikus mértékre szedett hazafias ódák. Ezek időben nem különíthetők el egymástól.

Nagy példa képe volt Horatius, komoly klasszicistaösztönzést kapott tőle, s költészetében mindvégig megfigyelhetők hatásai. Ezért nevezték a Magyar Horácnak.

Ódái nyomán pedig Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki számára.

Az óda jellemzői: Az óda fennkölt, magasztos tárgyú, gyakran bonyolult ritmikájú és felépítésű lírai műfaj. Emelkedett hangvétel, feszült érzelmi állapot jellemzi. A klasszicista óda didaktikus, tiszta, világos szerkesztésű. Horatius mintája érvényesül.

A nemzeti lét és nem lét hamleti kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a „nagyszerű” halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérő témája. A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat az egyes népek romantikus irodalmának magvává, éltetőjévé lett, s ez bizonyos oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a toll mestereire.

Berzsenyi is – Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve – vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsősorban hazafias ódáival.

Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett a Magyarokhoz (I.) című.

• Egyik legkorábbi, de leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (1796-1810).
• A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, és tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát.
• Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás.
• Áthatja a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, szorongó fájdalom.
• A reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására.
• Az óda kulcsszava az erkölcs: ami régi, múltbeli, „tiszta” és vele szemben a „mostani veszni tért” erkölcs. Ez az oka a nemzeti hanyatlásnak.
• A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét.
• Az 1. vsz. megszólításában már megjelenik a vers szerkesztőelvét alkotó éles szembenállás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is.
• Felháborodó megdöbbenés hangján ostorozza a jelen elfajultságát.
• A vers címzettje a „magyar”, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. → dramatizált monológgá válik a mű.
• 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: „vérzivatarok”.
• Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel. Ezt a várat rombolja le a veszni tért erkölcs.
• 4-6. vsz.-on át ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével. A nagyság és erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilár alapja a „régi erkölcs” volt.
• A következőkben már 4 vsz-re tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk legbővebb felsorolását. (7-10.)
• A „lassu halál” okozója a belső szétzüllés, mely úgy pusztította el valaha Rómát, mint ahogy a benne termő férgek őrlik meg az „éjszakai szélvészt” kiálló „kevély tölgy” gyökereit.
• Tölgy hasonlat: kevély tölgy, az ország metaforája. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni.
• A romlásba döntő vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás.
• A 11-12. vsz.-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng – Attila, Árpád, Hunyadi harcait felmutatva. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás.
• 13-14. vsz.-ban hangváltás következik: az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatai: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors kezében.
• Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is.
• Változást tapasztalunk a 9. vsz-tól kezdve. Eddig a prédikátori korholás E/2-ben szólalt meg, a „Mi a magyar most?” feljajdulás után a T/1 válik uralkodóvá. Mindez azt bizonyítja, hogy a költő végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel.
• Romantikus túlzások miatt meglepő szembeállítások, meghökkentő metaforák termenek.

pl: „vérzivatar”, „vak tűz”, „világot ostromló”, „öldöklő század”

Az előbbi költemény párja, mégis ellentéte a Magyarokhoz (II.) című költemény.

• Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált.
• Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása.
• Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, terjedelme rövidebb, 3-3 egységből álló szakaszra tagolódik.
• Az első egység uralkodó érzelme a rémület.
• Hajó-allegória: a háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának képe fejezi ki. Az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik.
• A sorokat megterhelő földrajzi tulajdonnevek É és D, K és Ny szélső pontjait jelölve ez egész földkerekség képzetét keltik fel.
• A legdöntőbb élmény az, hogy a világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, semmiben sincs állandóság:

„A népek érckorláti dőlnek,/ S a zabolák s kötelek szakadnak”

• Ebből a megrendítő élményből, az az ábránd és merész hit fakad, hogy bölcsen kormányzott „lebegő hajónk” „állni-tudó” lesz a habok közt. → nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni.
• A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet (Titus: a jó császár fogalma), másrészt a nép erkölcsi-fizikai fölénye.
• Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelő menetét követően optimista tanulsággal: az ősi tiszta erkölcsök tették naggyá és híressé Rómát, Marathon, Buda várát. → a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel, s tömeggel szemben.
• A versforma itt is alkaioszi strófaszerkezet.
• A beszélő s megszólított viszonya E/2-ből a befejezésben E/1-re vált.
• A költő önmagában is lecsendesítve a belső zaklatottságot immár nyugodtan összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.

Berzsenyi ódái a reformkor nagy verseinek előképei. A múlt és jelen szembesítése, a dicső múlt képe, a nemzethalál és megmaradás lehetőségei Vörösmarty és Kölcsey verseiben is megfigyelhetők majd.

IRODALOM 9.

Mikszáth Kálmán – Beszterce ostroma

Mikszáth Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.

Ezen keletkezési körülményekről maga az író tájékoztatja olvasóit a bevezetésben.

Az anekdotát Jókai nyomán Mikszáth is felhasználta műveiben.

Alcíme: „Egy különc ember története”.

Anekdota: rövid, csattanós, humoros történet. Leggyakrabban közismert személyeket jellemez, azok életrajzi epizódjait eleveníti fel a hitelesség igényével.

Anekdotákból lép a Beszterce ostroma színpadára a regény főhőse, Pongrácz István is. Jellemzése, lélekrajza kivételesnek számít Mikszáth életművében: sok oldalról, sokféle helyzetben mutatja be.

Lassan, körülményesen, messziről indítja el az író a cselekményt. Két, egymástól teljesen független, időben is távol álló novellából áll a regénynek csaknem a fele, az első két rész (Estella, Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben ( A túsz) fonódik össze. Innen sokkal egységesebb koncepciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) pedig az események is fokozatosan gyorsulnak, a korábban elejtett szálak újra egyesülnek.

Anekdotával kezdődik a regény, s Dugali bácsi „felejthetetlen igazságérzetéből” bontja ki az író a történelmi múlt megítélésének viszonylagosságát. A kuruc szabadságharc leverése után a Habsburg várromboló bosszújától Nedec vára azon címen menekült meg, hogy kastély.

A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának, babonás hiedelmeinek sajátos hangulata.

Pongrácz István nem vette vagy nem akarta tudomásul venni az idő múlását, a történelem változását. Különc, későn született ember volt, rögeszmés hóbortjainak élő figura. A 17. sz-ban megállt számára az idő, hamis illúzió elhatalmasodtak világszemléletén, s egy régmúlt kor erkölcsei, szokásai szerint rendezte be életét. A 19. sz. hetvenes éveiben fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.

Tót parasztjaiból hadsereget szervezett, vitézi tornákat, hadgyakorlatokat tartott. S hogy asszony is legyen a háznál, Zsolnán egy vándorcirkusz-társulattól 600 Ft-ért megvásárolta Donna Estellát, a csinos, vörös hajú akrobatanőt. Ő lett a várasszony, a hadjáratok idején az amazon szerepét játszotta.

Katonai rangot adott, a mindennapi élet a lovagi szokások és szertartások szigorú rendje irányította. Lengyele is volt (barátai házánál élő, elszegényedett magyar nemes).

Mikszáth kerüli a részletes leírásokat. Legfőbb jellemzési módja az apró, néha fölöslegesnek mutatkozó tények halmozása, az anekdotikus érdekességek hajszolása. Minden furcsaságról tájékoztat, sok a kitérés, a cselekmény fő vonalától való eltérés. Azonban tény- és életanyag elmondásában szűkszavú.

Pongrácz háborúkat visel maga ellen. A hadjáratokat bál is követi. A hétköznapok is középkoriak: ebéd után pénzt szór a szolgáknak, vacsora után borozgat a lengyelével.

Estella szeretett volna grófné lenni, de Pongrácz meg sem látta benne a nőt, úgy szerette csak, mint ahogy ügyes kutyát szeret az ember.

Mikszáth bizonytalanságban tartja, hogy Pongrácz őrült-e vagy sem. „Igen is” „nem is” állapot.

Az író nem azonosul hősévél, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet táplál iránta. Nem teszi komikus, nevetséges figurává. Pongrácz nem csak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, különb, mint környezete. A regény világában egyedül Pongrácznak van kiforrott értékrendje, csak ő cselekszik következetesen.

Mikszáth regénye főhősében megteremtette a „magyar Don Quijotét” (Cerventas főhőse)

	Don Quijote	Pongrácz István
Hasonlóságok	Hátat fordított a jelennek, megfeledkezett az időről, egy rég letűnt világ ideáljához görcsösen ragaszkodott, téboly.
Különbségek	Beleélte magát a lovagregénybe, ezek világát valóságnak hiszi. Egy józan, kegyetlenül valóságos világba ütközik, s halálos ágyán vallja be magának élete kudarcát.	Kóbor lovag, világboldogító eszmékért rajong: az igazságért, a nők, az árvák, a szegények védelmére kel. Egyedül. Nyugodtan éli, maga különc életét. Hóbortjait kímélik, megbecsülik. Cinkos az egész vármegye. A regény cselekménye voltaképpen ebből alakult ki.

A gróf becsületessége, erkölcsi tisztasága inkább megérthető, ha összehasonlítjuk a szomszédban élő Behenczy bárókkal (apa, fia).

Dúsgazdag család voltak valaha Behenczyék, de Pál mindent eldorbézolt. Felesége évjáradékot hagyott rájuk. Ez az összeget azonban kézhez jutás utáni 10-20 napban felélték, a következő részletig az ócska várkastélyban éltek.

A Behenczy bárókban Mikszáth megteremtette az egyéni tulajdonságaiban is elaljasodott, erkölcsileg elzüllött, a polgári fejlődés során elszegényedett és élősködővé vált, de régi úri életmód látszatához ragaszkodni akaró dzsentri típusát, az „úri shivákot”.

Az apja által elkergetett Károlyt Pongrácz kinevezte várorvosnak, ezredtulajdonosnak, s előkóstolónak is. Azonban a fiú érzelmeket kezdett táplálni Estella iránt. S ettől sorsdöntő események sora vette kezdetét. A lány és a báró Besztercebányára szöktek. Pongrácz kiadatásukat kérte, de kinevették őt, ezért másnap megindította hadait Beszterce elpusztítására.

Az író a második részben egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. A Trnowszky fivérek története is anekdoták sorából áll. György orvos lett és szegény maradt, halála után csak 11 éves kislányát hagyta maga után. Péter viasszal és mézzel kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott s mindketten megtollasodtak. Dühödt pánszlávok voltak, gyűlölték a magyarokat.

Az árvaszék a két nagybácsi viszálya miatt, Apolkát a részeges Klivényi József városi írnoknak adta. A korhely üzletet szimatolt a lányban, de ebben csalódnia kellett, s Apolkát éveken át cselédként tartotta.

Az önzés, a kapzsi falánkság kiütközött a fivérek különcségében. Alapvető jellemvonásuk az ellenkezőjére fordult, esztelen pazarlással akarta felülmúlni egyik a másikat Apolka nevelésében. Később mégis embertelenül űzték el a háztól. De Apolka szerelmes lett Emilbe, Gáspár fiába s ott akart maradni, de újra Klivényiéknél találta magát, aki áruba akarta bocsátani, mikor megfordult fejében, hogy feleségül veszi. A lány öngyilkosságba próbál menekülni, másnap ájultan találták a Vág-folyó partján.

A gróf és Apolka sorsa a harmadik részben kapcsolódik össze. A Besztercét támadó hadak, akkor érkeztek, mikor megtalálták a leányt a parton. A botrány elkerülése érdekében beöltözött színészek túszként adták át Pongrácznak Apolkát.

Amíg Apolka nem lépett be életébe, Pongrácz egy anekdotikus hősként állt előttünk. Ettől a találkozástól kezdve személyisége elmélyül, s helyenként megrendítő drámai hangsúllyal gazdagodik. Csendesebbé, szelídebbé vált, s boldog volt. Csak a leány neveltetésével törődött. Elárasztotta minden jóval, apa módjára bánt vele. Maga sem tudta, hogy amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. Párbajozott érte az Ordódy fiúval, s Emilt bebörtönözte.

Az örökös rettegés, hogy elveszik tőle Apolkát megrendítette a grófot. Állapota egyre romlott, elméje megbomlott: beteges víziói támadtak, őrült gondolatok hatalmasodtak el rajta. A regény végére Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Emil visszavásárolta 600 Ft-ért Estellát, visszavitték Nedecre. István a hadi regula értelmében lemondott a túszról, s így életéről is, hiszen a szerelem valósága már összetörte ábrándvilágát. Hatalmas koporsót készítettet, hogy lován ülve temessék el, s öngyilkos lett (méreg). A regény befejezését tragédia színezi át.

Mikszáth keserűsége végső soron abban rejlik, hogy a dzsentri Magyarország oly fennen hangoztatott nem elveket, eszményeket, őrzött hagyományokat már csak egy őrült veszi komolyan.

A többiek számára ezek üres pózzá szegényültek, s parazita életük leplezésére szolgálnak.

IRODALOM 8.

A magány megjelenése Csokonai Vitéz Mihály költészetében

Csokonai életében a veszteségek sorozata a Debreceni Református Kollégiumból való kizáratásával kezdődött – ettől kezdve az idillikus kollégiumi éveket a valós társadalomba való beilleszkedés kudarcai váltották fel. A fiatal költő nem talált mecénásokat, állás nélkül maradt, beleszeretett a komáromi Vajda Júliába (Lilla), de a lány máshoz ment feleségül. Az irodalmi életbe sem tudott beilleszkedni, a végső csapást pedig az 1902-es tűzvész jelentette, amiben leégett a család háza.

Főként a Lilla szerelem s annak elvesztése volt számára a legnagyobb kudarc. A szerelem boldogságba ringatta Csokonait, elfeledtette vele csalódottságát a világban, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek kudarcait; kárpótolta meghiúsult vágyaiért, reményeiért. Lilla elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándját, az álomvilágból való kihullás visszavetette a komor életbe. A rokokó kecses-játékos verseinek örömérzetét a kiábrándult csalódás szomorúsága váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének.

Rokokó: Könnyedség, játékosság, kecsesség, dekorativitás jellemzi. A játékos, pajzán erotikának nagy kifinomult formáját kedveli. Lemond a létezés nagy összefüggéseinek vizsgálatáról.

Kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: a poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. A rousseau-i szentimentalizmus eszményei mutatkoznak meg költészetében.

Szentimentalizmus: A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg a versekben. A természetet, a természetességet állítja a középpontba.

A Lilla-ciklus végére helyezte a poétai románc lezárásaként a Reményhez írott költeménye:

• Ez szerelme igazi „verskoporsója”: elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől s költészetétől is.
• Tudatosan átgondolt, logikus a szerkesztés: az 1. és a 4. szakasz tartalmi és érzelmi párhuzamot alkot, a közbezárt 2. és 3. strófa pedig hangulati ellentétet, éles kontrasztot fejez ki.
• A költő egy elvont fogalomhoz fordul, a megszemélyesített Reményt szólítja meg.
• A megszólított mindvégig jelen van, de néma marad → A párbeszéd nem alakulhat ki, a költemény egy fájdalmas monológ.
• Az 1. vsz.-ben megszólítja, bemutatja a reményt. Nem is Isten, csak annak látszó; elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye; csalfa és vak. Mégis hatalommal rendelkezik a boldogtalanok felett.
• A csalódott és kiábrándult lélek (9. sortól) 2 felkiáltásszerű kérdő mondatban, ingerülten utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar.
• A 2. vsz. a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi éltének bizakodó korszakát. „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt”
• A következő szakasz az előző képsort a visszájára fordítja: reményeitől megfosztott lélek sivárságát a kert téli pusztulása ábrázolja. S itt írja még azt is, hogy a szerelem még kárpótolhatta volna művészi vágyainak kudarcaiért.
• A befejező vsz. az első folytatása: a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal: a veszteségek sorozata után az élet értelmetlenné lett. Elhangzik a szívbe markoló búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette.
• A vers mégsem a végzetes kétségbe esés benyomását kelti, hanem a fájdalom fölé kerekedés

Egyéb, a magányosság érzetével átitatott költeménye A Magánossághoz:

• Műfaja: elégiko-óda
• Ihletforrása a lelki fájdalmakat zsongító magány.
• A megszemélyesített magány itt „kedves istenasszony”, s áldottnak nevezi.
• A magány jelet bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek vonulnak el a zajtól. Az európai kultúrában a magány önmagában pozitívum.
• A költemény 1. vsz-ban megszólítja s hívja a Magánosságot, kéri, ne hagyja el.
• A következő két szakasz (2-3.) varázslatos tájfestése a magány lakhelyének. Ide vágyódik a megsebzett ember is „nyugtatni lankadt lelkét”
• Nem pusztán leírásról van itt szóm a kép mély filozófia mondanivalóval is megtelik. A kultúra, a művészetek nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit csak az érzékeny, művelt emberek veszik észre: az élet csak a poéták számára lehet tartalmas.
• A 4-5. vsz. azt a világot ábrázolja, mely az előző részben bemutatottnak teljes ellentéte. A Magánosság kerüli a nagyvilágot, a királyi udvarokat, menekül a város zajától.
• 6-7. vsz.-ben újabb szemléletváltás következik, a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. „A magán szomorkodóknak”, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek „mentsvár”
• Az erény (virtus) szülője, a bölcsesség forrása, a művész számára az alkotó ihlet lehetősége.
• A 8-9. vsz.-ben a poéta és a „kedves istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti őt, „ártatlanúl kecsegteti”, hűséges és nincs tettetés és csalfaság szavában.
• 10-11. vsz. A „színes világtól” távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás édes lesz. Az igazi s legteljesebb Magánosság a halál.
• Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket.
• Az utolsó vsz.-ben az „áldott Magánosság” megszólítása az elmúlás óhajtását és siettetését jelenti.

A meghalás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordított tragikusra.