IRODALOM 8.

A magány megjelenése Csokonai Vitéz Mihály költészetében

Csokonai életében a veszteségek sorozata a Debreceni Református Kollégiumból való kizáratásával kezdődött – ettől kezdve az idillikus kollégiumi éveket a valós társadalomba való beilleszkedés kudarcai váltották fel. A fiatal költő nem talált mecénásokat, állás nélkül maradt, beleszeretett a komáromi Vajda Júliába (Lilla), de a lány máshoz ment feleségül. Az irodalmi életbe sem tudott beilleszkedni, a végső csapást pedig az 1902-es tűzvész jelentette, amiben leégett a család háza.

Főként a Lilla szerelem s annak elvesztése volt számára a legnagyobb kudarc. A szerelem boldogságba ringatta Csokonait, elfeledtette vele csalódottságát a világban, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek kudarcait; kárpótolta meghiúsult vágyaiért, reményeiért. Lilla elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándját, az álomvilágból való kihullás visszavetette a komor életbe. A rokokó kecses-játékos verseinek örömérzetét a kiábrándult csalódás szomorúsága váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének.

Rokokó: Könnyedség, játékosság, kecsesség, dekorativitás jellemzi. A játékos, pajzán erotikának nagy kifinomult formáját kedveli. Lemond a létezés nagy összefüggéseinek vizsgálatáról.

Kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: a poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. A rousseau-i szentimentalizmus eszményei mutatkoznak meg költészetében.

Szentimentalizmus: A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg a versekben. A természetet, a természetességet állítja a középpontba.

A Lilla-ciklus végére helyezte a poétai románc lezárásaként a Reményhez írott költeménye:

• Ez szerelme igazi „verskoporsója”: elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől s költészetétől is.
• Tudatosan átgondolt, logikus a szerkesztés: az 1. és a 4. szakasz tartalmi és érzelmi párhuzamot alkot, a közbezárt 2. és 3. strófa pedig hangulati ellentétet, éles kontrasztot fejez ki.
• A költő egy elvont fogalomhoz fordul, a megszemélyesített Reményt szólítja meg.
• A megszólított mindvégig jelen van, de néma marad → A párbeszéd nem alakulhat ki, a költemény egy fájdalmas monológ.
• Az 1. vsz.-ben megszólítja, bemutatja a reményt. Nem is Isten, csak annak látszó; elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye; csalfa és vak. Mégis hatalommal rendelkezik a boldogtalanok felett.
• A csalódott és kiábrándult lélek (9. sortól) 2 felkiáltásszerű kérdő mondatban, ingerülten utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar.
• A 2. vsz. a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi éltének bizakodó korszakát. „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt”
• A következő szakasz az előző képsort a visszájára fordítja: reményeitől megfosztott lélek sivárságát a kert téli pusztulása ábrázolja. S itt írja még azt is, hogy a szerelem még kárpótolhatta volna művészi vágyainak kudarcaiért.
• A befejező vsz. az első folytatása: a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal: a veszteségek sorozata után az élet értelmetlenné lett. Elhangzik a szívbe markoló búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette.
• A vers mégsem a végzetes kétségbe esés benyomását kelti, hanem a fájdalom fölé kerekedés

Egyéb, a magányosság érzetével átitatott költeménye A Magánossághoz:

• Műfaja: elégiko-óda
• Ihletforrása a lelki fájdalmakat zsongító magány.
• A megszemélyesített magány itt „kedves istenasszony”, s áldottnak nevezi.
• A magány jelet bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek vonulnak el a zajtól. Az európai kultúrában a magány önmagában pozitívum.
• A költemény 1. vsz-ban megszólítja s hívja a Magánosságot, kéri, ne hagyja el.
• A következő két szakasz (2-3.) varázslatos tájfestése a magány lakhelyének. Ide vágyódik a megsebzett ember is „nyugtatni lankadt lelkét”
• Nem pusztán leírásról van itt szóm a kép mély filozófia mondanivalóval is megtelik. A kultúra, a művészetek nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit csak az érzékeny, művelt emberek veszik észre: az élet csak a poéták számára lehet tartalmas.
• A 4-5. vsz. azt a világot ábrázolja, mely az előző részben bemutatottnak teljes ellentéte. A Magánosság kerüli a nagyvilágot, a királyi udvarokat, menekül a város zajától.
• 6-7. vsz.-ben újabb szemléletváltás következik, a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. „A magán szomorkodóknak”, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek „mentsvár”
• Az erény (virtus) szülője, a bölcsesség forrása, a művész számára az alkotó ihlet lehetősége.
• A 8-9. vsz.-ben a poéta és a „kedves istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti őt, „ártatlanúl kecsegteti”, hűséges és nincs tettetés és csalfaság szavában.
• 10-11. vsz. A „színes világtól” távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás édes lesz. Az igazi s legteljesebb Magánosság a halál.
• Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket.
• Az utolsó vsz.-ben az „áldott Magánosság” megszólítása az elmúlás óhajtását és siettetését jelenti.

A meghalás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordított tragikusra.