IRODALOM 16.

Puskin – Anyegin

Az orosz irodalom a romantikával lett nemzetivé s európaivá. Kibontakozása az 1820-as évekre tehető. A feudális viszonyok elavultsága, a cári önkény ösztönzött egy emberibb társadalmi berendezkedés utáni vágyat. A nép heroikus küzdelme felerősítette a felvilágosodás szabadságeszméinek elterjedését is.

Az orosz irodalom első világirodalmi szintű írója Alexander Szergejevics Puskin. Életműve meghatározza az orosz irodalmat: hozzá áramlott szinte minden, ami előtte volt, majd pedig tőle indult ki, ami utána következett csaknem egy századon keresztül.

Puskin fő műve a Jevgenyij Anyegin, melyet 7 éven át írt déli száműzetése idején (1823-30). Ezen hosszú időtartam alatt többször is változtatott a regény tervezetén, terjedelmén. 3 részletben adta ki verses regényét, a teljes mű 1833-an jelent meg. Műfaja verses regény.

Verses regény: a verses epikának a romantika korszakában kialakult népszerű válfaja. Lényeges szerepük van benne a lírai elemeknek, az író személyes érzelmeinek és reflexióinak. A líra és az epika egyenrangú s elválaszthatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen.

Puskin regényét nem a „kevély, hideg világnak” szánta, hanem annak a néhány nagy műveltségű olvasónak, akiben „költői álmok élnek”, s aki értékelni tudja a regény sokféle rejtett üzenetét. Feltűnő irodalmi jellege: száznál is több utalás, célzás, hivatkozás található benne a világirodalom nagyjaira (Homérosz, Horatius, Vergilius stb.) Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, költői képeket, sorokat kölcsönöz tőlük, saját hőseit párhuzamba állítja más irodalmi hősökkel.

Magával a műfajjal is játékot űz, „in medis res” kezdést alkalmaz. A beteg nagybátyjához utazó Anyegin monológjával indítja a cselekményt, s csak ezek után meséli el ifjúkorát.

Olykor tudós kommentárokat fűz saját szövegéhez. Pl: nem osztja a korabeli nyelvtisztítók véleményét, szívesen használ idegen szavakat, szándékosan ellentmondásokat hagy a szövegében.

Végül laza szövéssel a regényt nem fejezi be, a cselekményszálakat nem varrja el: Anyegint abban a kellemetlen és kényelmes helyzetben hagyja el örökre, amint Tatjana visszautasításától villámsúlytottan áll magában.

Anyegin és Tatjana, valamint Lenszkij és Olga eseményszála mellett ugyan ilyen fontossággal jelenik meg az író személyes sorsa is. Beszámol életének érzelmi-hangulati hullámzásairól, önmagáról, a korról, a vágyairól, kortársairól, az orosz életről, de mindenke előtt saját művészetének kérdéseiről.

A regénynek tehát két főhőse van: az elbeszélő és a címadó szereplő.

A lírai ént érzelmi szálak fűzik a szereplőkhöz. Anyeginnak jó barátja. Tetszett neki „különc világa, természetes fantasztasága, éles esze”. Meleg szeretettel beszélt Tatjanáról. Olgát nemigen kedveli, Lenszkijt pedig afféle furcsa csodabogárnak tartja.

Jóval többet tudunk meg a lírai főszereplő lelkének titkairól fájdalmas gyónásain keresztül, mint a mű tipikus hőséről, Anyeginről. Pl.: Az első fejezet fele a költő vallomásait tartalmazza (visszavágyódik a fővárosba, álmaiban visszatér a bálok fénye, jókedve, mint elveszett értékek).

Megrohanják a szerelmi emlékek, Anyeginnel közösen idézik fel az ifjúság korát. Amikor még benne lüktetett a boldogságra vágyó élet, mára beleunt a szenvedélybe, szívében hamu maradt. Feltör a szabadság utáni sóvárgás, legforróbb vágya ősi szülőföldje felé vonzza – zord orosz hazájából a déli kék tenger s a romantikusnak képzelt Afrika.

Ilyen lírai kitérések, vallomások végig kísérik az egész regényt. Hol a számító hölgyekről elmélkedik, hol a baráti kapcsolatok ellentmondásait latolgatja, ill. szól az orosz télről is.

Puskin nem csak regénye szereplőivel áll szoros kapcsolatban, hanem bensőséges viszony fűzi a Múzsához is. Ez a személyes líraiság legalább olyan fontos eleme a regénynek, mint maga az epikus mese: a többi szereplő története.

A regény cselekménye meglehetősen egyszerű, nincs benne semmi különösebb bonyolultság, meghökkentő, váratlan fordulat. A történet kapcsán felidéződik a megírásának történelmi kora, a fővárosi arisztokrácia fényűző, felszínes, nagyvilági élete s a vidéki földbirtokosság átlagos és üres életvitele.

A Larin család tagjai tipikus figurák: a birtokkal nem sokat törődő családfő, a francia neveltetésű Larinné, a férjhez menésről ábrándozó lányok s az idegent leső, pletykálkodó szomszédok.

Puskin az Anyegin írásával már túllépett romantikus korszakán s valójában útnak indította az orosz realizmust. Hőseiben még bőven vannak romantikus vonások, de az író az egész romantikus életstílust más fenntartással, finom kritikával szemléli, s éppen ez az életvitel siklatja ki szereplői életét. Puskin hősei ugyanis szomorú sorsú, szánalomra méltó emberek: nem oda érkeznek meg ahová elindultak, sorsuk boldogtalanságba, meghasonlottságba torkollik.

A címszereplő byroni jellem. Származása, neveltetése, élethabzsolása sokban hasonlít az elbeszélőére. Szülei adósságot adósságra halmozó emberek. Tanult, de műveltsége felszínes: tud – hibásan – néhány latin idézetet, könnyedén hozzászól minden témához, de komolyabb vitákban csak hallgat. Piperkőc divatfi, kényeskedő, különcködő pedáns. Legfőbb tudománya a csábítás. Éjszakáit bálok, estélyek töltötték ki. Mikor a város munkára ébred, ő akkor fekszik le elgyötörten. Mégsem boldog legszebb korában. Hamar megunta a világ zaját, a nők sem bűvölték sokáig, kiábrándult a nagyvilági életből.

Életét képtelen tartalmassá tenni. Írni szeretne, öröklött birtokán reformokba kezd, de rövid idő után egyik sem érdekli. Kiégett szívű, komor s ingerült lesz. Ő egy akkor divatos irodalmi típus áldozata: magára erőlteti a byroni világfájdalmat, a mélabút, a zord tekintetet, az életunalmat. Az elbeszélőt is hasonló hangulat lepte meg, barátja lett Anyeginnek.

Az Anyeginről festett rajz és az elbeszélő önportréja között oly sok a hasonlóság, hogy az író leszögezi, nem önmagát ábrázolta benne, mint Byron a maga hőseiben. A boldogság pózában tetszelgő Anyegin fölényes gesztussal utasítja el élete nagy lehetőségét, Tatjana szerelmét, ill. párbajban megöli barátját Lenszkijt, s ezzel megpecsételi életét. 26 évesen bukkan fel újra Péterváron, s csak most ismeri fel, hol és mikor hibázta el életét. A hercegasszonnyá vált Tatjana döbbenti rá az élet értelmére, aki még mindig kislányos szerelemmel szereti, de férjéhez hűtlen nem lesz soha. Anyegin a felesleges ember első jelentkezése. Jobb sorsra érdemes, de cselekvésképtelen.

Lenszkij Anyegin teljes ellentéte, költő barátja. Szép és gazdag volt, első szerelme Olga. A köztük lévő ellentét tette őket barátokká, majd ez lett halála oka is. A fiatalabb Larin lány, Olga a regény legátlagosabb figurája. Kedves, vidám, friss, szőke, kék szemű, üres fejű. Talán nincs is lelke csak bájos külseje. Egyetlen célja a férjhez menés, nem sokáig siratta Lenszkijt, hamarosan más felesége lett.

Tatjana, Olga nénje egészen más. Befelé forduló, túlzottan is érzékeny, gazdag érzelmi életet élő, kifinomult lélek. A könyv mindent pótolt számára. Merengő volt, ábrándozó s nyílt. Puskin nagy szerelmének tulajdonságait kölcsönzi neki. A regény Tatjánát az orosz nők legértékesebb típusának mutatja be. Ő nem is Anyegint szereti meg, hanem azt az eszményképet, amit beleálmodik. Vonzó és ideális regényhősei benne öltöttek testet. Önmagát pedig regényeinek hősnőivel azonosította. Ez a felszínes viszony napról napra őszinte szenvedéllyé fokozódik. Kettejük viszonyában ő lesz a kezdeményező, megírja szerelmi vallomását Anyeginnak. Az őszinte keresetlensége és egyszerű nyíltsága uralkodik végig a levélben.

Szerelme akkor sem hagyja nyugodni, mikor a végzetes párbaj után Anyegin eltűnik a faluból. Tatjana azok közé a nők közé tartozott, akik életükben csak egyszer tudnak szerelembe esni. A szokásoknak megfelelően férjhez megy egy hercegez. Jelleme nem változik, hű marad legelső szerelméhez, de nem lesz hűtln férjéhez.

Puskin a regény végén elbúcsúzik kész munkájától, eszményképétől s olvasóitól. Fájdalmas, elégikus hangulat lengi át az utolsó versszakot, mint ahogy fájdalmasan zárul a főhösök sorsa is.