IRODALOM 20.
2012. november 1., csütörtök
IRODALOM 18.
Szophoklész
– Antigoné
Szophoklész
munkásságban érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének
tetőpontját. Ő léptetett fel először 3 színészt, ő vezette
be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12-ről 15-re
emelte. Antigoné című tragédiája, melyet 440-ben mutattak be, a
thébai mondakörhöz kapcsolódik.
Tragédia:
A dráma egyik műfaja. Uralkodó esztétikai minősége a tragikum,
olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy értékveszteség,
értékpusztulás következik be. A cselekmény szintjén ez a
kiemelkedő hős vagy hősök halálában vagy lelki összeomlásában
nyilvánul meg. A tragikus hős általánosan elismert, pozitív
erkölcsi értékeket képvisel.
A thébai
mondakör: Laiosz, Théba királya
feleségével önmegtartóztató életmódot élt, egy jóslat miatt,
melytől rettegett. Miszerint születik majd egy fia, aki megöli
apját, s anyját veszi el feleségül. A bor mámorában azonban az
asszony megesett. A fiú, Oidipusz születése után bokáját
átszúrták s kitették a hegyre. Az őt vivő szolga megsajnálta
őt, s elvitte a korinthoszi királyhoz aki gyermekéül fogadta. Itt
egy vacsora adtán fattyúnak nevezték, ezen felháborodva elment
Delphoiba, ahol tudomást szerzett a jóslatról, s nem mert
hazamenni elindult hát Théba felé, ahol összetalálkozott egy
csoporttal és megölt egy embert (így lett tudtán kívül saját
apja gyilkosa). Eljutott Thébába és megmentette a várost egy
szörnytől, és elnyerte az özvegy királynő. Iokaszté kezét
(saját anyja). 4 gyermekük született: Polüneikész, Eteoklész,
Iszméné és Antigoné. Dögvész támadt és a király úgy
döntött, hogy maga deríti ki, mi az oka. Rájött, hogy saját
maga ellen nyomoz. Kiderül bűne, megvakíttatja magát és
Kolónoszban telepedik le. A két fiú véres harcot vívtak a
trónért, míg egymás keze által nem szálltak a halálba. A trónt
Iokaszté testvére, Kreón kapta meg.
Az antig dráma
jellegzetes vonásai:
- az események színhelye egyetlen tér
- a tragédia időtartama néhány óra
- a feszültebbé váló konfliktus viták, szócsaták formájában valósul meg
- a kardalok elválasztják és összetartják a jeleneteket
- jellemzőek a jambikus sorok: U – U – U –
Szerkezete:
- expozíció, bevezetés (prologosz): Antigoné és Iszméné
A kórus
diadalmi éneke, a győzelem napjának üdvözlése.
- bonyodalom kezdete: Kreón és az Őr találkozása
A kórus az
ember titokzatos-félelmetes-csodálatos hatalmáról énekel.
- konfliktus, drámai harc fokozódása: Kreón és Antigoné párbeszéde /ellentét/
Az emberi
sors törékenysége, bizonytalansága a karének témája.
- késleltetés /reményt ad a nézőnek/: Haimón beszél Kreónnal
A szerelem
mindent legyőző hatalmáról szól az ének.
- drámai feszültség fokozása: Antigoné és a Kar panasza
Kommosz: a
kar és Antigoné közös panasza.
- tetőpont, krízis: a Teireszaisz és Kreón beszélgetése
A kórus
bizakodva Thébai védőistenéhez, Bakkhoszhoz fordul segítségért.
- végkifejlett, katasztrófa, megoldás (exodosz): Kreón egyedül marad /jogos büntetés/
Kreón és a
karvezető panasza.
Már
a prologoszban előrejelzi az összeütközést, s ettől kezdve
biztos kézzel vezet a végkifejletig. A tragédia vége felé némi
reménysugarat is nyújt, de csak azért, hogy annál
megsemmisítőbben hasson a katasztrófa.
Antigoné
az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. A tragédia
egyetlen konfliktus köré épül: két egymás ellen feszülő
akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő olyan erkölcsi
elveket képvisel, amelyek igazságát az adott korban mindenki
elismeri. Általában eléri amit akar.
Drámai
szituáció:
az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek
érvényesülését. A két ellentétes akarat egymás elleni
tettsorozata a drámai harc.
Expozíció
A prologosz alkotja
az expozíciót, a drámai műnek azt a bevezető részét, melyben az
író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló
helyzetet. Itt jelenik meg a drámai szituáció.
Két törvény áll
egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye és a
királyi törvény: Polüneikészt (hazaárulónak tartják) nem
szabad eltemetni, sem megsíratni. A parancs megszegőjére
megkövezés vár. A kiélezett jellempróbáló helyzetben másként
dönt Antigoné és Iszméné: Antigoné lelkiismerete szavára
hallgat, Iszméné összeroppan, s nem mer Kreón ellen szegülni. Az
ő jelleme nem drámai jellem, mert számára fontosabb a saját
élete, mint az általa elismert erkölcsi kötelesség végrehajtása.
Antigoné habozás nélkül dönt, s céltudatosan megy „szép
halála” felé. Emberen túli erő van benne.
Bonyodalom
Az 1. epeiszodion
(jelenet) a tragikus közdelem, a bonyodalom kezdete. A bonyodalom a
drámai műveknek azon része, melyben megindul és kibontakozik az
alapszituációból következő eseménysor.
Ez a jelenet Kreón
jellemébe világít be. Az új király trónbeszédében
összefoglalja programját, uralkodási céljait és módszereit: a
város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását
s a kíméletlen megtorlás ellenségeivel szemben. A hatalomtól
megrészegedve kérkedő magabiztossággal, fölényesen beszél,
mintha minden mondata fellebezhetetlen igazság volna. Kiadja legelső
rendeletét: Polüneikészt nem szabad eltemetni. S ettől kezdve
furcsább színben tűnik fel, hisz ez nem szolgálja a város
érdemeit, csupán hatalmát fitogtatja vele. Elvei és tettei között
mély szakadék tátong. Még el sem hangzottak utolsó szavai,
érkezik az őr, hogy rendeletét megszegték. Kreón lelkében
felerősödnek az indulatok: uralkodói gőgje és sértett hiúság
küzd egymással s ez bosszúra sarkallja. Arra gondol, hogy valamely
lázadó férfi tette.
Fontos a kar szerepe,
akik a királyi tanácsot képviselő vének, ill. az ő nevükben
szól. Rejtett vonakodás, húzódozás a válasz.
Az
1. sztaszimon Szophoklész legszebb s legismertebb kardala.
Csodálatos az ember, mert ésszel él: isteni képességeivel átkel
a viharos tengeren, termésre kényszeríti a földet, uralkodik a
mélység és a magasság állatai fölött, övé a „széllel
versengő gondolat”, a beszéd s legmagasztosabb tudománya: a
törvényalkotás. A halál az ember hatalmának egyetlen korlátja,
az egyetlen dolog, mely az istenektől megkülönbözteti.
Konfliktus
A
2. jelenetben kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül
a két főszereplő. Az ő körülményes előadása néhány
pillanatig még késlelteti a konfliktus kirobbanását. Kreón abban
reménykedik, hogy a lány tagadni fogja tettét, vagy nem is tudott
a tilalomról. Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol
erre a reményre. „Elvállalom
s tagadni nem fogom sosem.” Antigoné
férfias, kemény s megingathatatlan. Kreónből a sértett gőg
beszél, félelmetes erejét csak a királyi trón adja. Hogy
hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. Nem csak két
ember, két erkölcsi világfelfogás áll egymással szemben.
Iszméné vétlenül vállalja a bűnt s a büntetést, de Antigoné
keményen s büszkén visszautasítja Iszménét. Okai:
- megveti, gyűlöli a gyáva lányt, nincs benne szánalom iránta, nem akar közösséget vele
- felébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét, meg akarja menteni a pusztulástól
Új szál fonódik a drámába, megtudjuk, hogy Antigoné
Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya.
Késleltetés
(3. jelenet) Haimón
megjelenés késleltető mozzanat, mint alázatos, illedelmes gyermek
fordul apjához. Érvekkel igyekszik rávenni apját, hagyjon fel
tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítéli, de dicséri a
lány bátor, istenes tettét, Kreón azonban megfontolásra
érdemesnek sem tartja szavait.
Kreón érvei egyre
önzőbbek és csupán személyes jellegűek:
- Inkább haljon meg Antigoné, csak a nép hazugságon ne fogja!
- Ha egy rokon bontja meg a rendet, mit mer az, aki távol áll? Stb.
Nem
hallja – nem akarja hallani – a nép szavát, s gőgös
elvakultságában még fia egyik kétségbeesett feljajdulását is
tragikusan félrérti. A királyfi öngyilkosságra gondol. Az
őrjöngő király, hogy fiát jobban gyötörje, szeme láttára
akarja kivégeztetni az „undok
nőszemélyt”.
Kreón végzetesen
magára marad s ez előre sejteti bukását. Ez az elszigeteltség
ingatja meg, s Iszménének megkegyelmez. Úgy akarja elpusztítani
Antigonét, hogy ne sértsen isteni törvényt.
(4. jelenet) A kar
énekébe szövődik Antigoné megható és gyönyörű halotti
siralma: a föld odvába vájt sírja, nászszobája felé megy
nászdal nélkül, násztalanul.Ridegség és egyetlen szenvedély
jellemezte Antigonét, s most mégis megtelik gyengéd nőiességgel,
gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. A boldogságot, nem a halált
keresi. A halál nem szép már, hanem iszonyat.
Antigonét elhurcolják, Kreón látszólag győzött,
de érzi, hogy valami nagy dolognak kell még következnie: a világ
harmóniája borulna fel, ha csak a Bűntelenek kellene bűnhődnie.
Krízis
(5. jelenet)
Megjelenik a vak jós, Teiresziasz, aki tisztábban lát, mint a
látó, de elvakult Kreón. A jós arra kéri a királyt, tegye jóvá
tévedést, ne makacskodjon tovább, mert az önhittség nyomán
csak balsiker terem. El kell temetni Polüneikészt.
„Ki úgyis meghalt, azt minek ölni még?”
Erre is felcsattan Kreón, durván sértegeti a jóst,
újra összeesküvésre gyanakszik.
A drámai feszültség most éri el a tetőpontot. A
kirobban vitában vérig sértett Teiresziasz megvetéssel fordul el
a királytól, de előbb elhangzanak a baljós szavak: a halottakért
váltságul fiát fogja elveszteni, s házát csakhamar férfiak s
nők sírása tölti be. Kreóen megtörik, zavart lesz és a gőgös
önhittsége a rázÚdóló csapásra szertefoszlik. A karvezetőhoz
fordul tanácsért, aki gyors cselekvésre ösztönzi: bocsássa
szabadon Antigonét, temesse el Polüneikészt. A király megtörten
engedelmeskedik.
A feszültség feloldódik, a drámai cselekmény lezárul: Antigoné embersége
győzött, a zsarnok megbukott. S még minden jóra fordulhat, hiszen
a király megbánta tettét.
Végkifejlet
Az exodoszban
következik be a katasztrófa. Kreón megbánta tetteit, de bűneinek
következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt
Antigoné, Haimón és Eurődiké halálról. Kreón erkölcsileg
összeomlik. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés.
Az exodikon a gőg elítélésével és a bölcs belátás, a józan
mérlegelés dicséretével zárja a művet.
Az Antigoné központi
kérdése: hogyan kell dönteni, ha szembekerül az istenek ősi
törvénye a zsarnoki hatalom törvényével? Melyik parancsnak kell
engedelmeskedni? Antigoné lelkiismerete szavára hallgat. Iszméné
kész feláldozni életét a rémületből fakadóan, Haimón
öngyilkos lesz szerelmeséért. Antigoné az egyetlen, aki az isteni
törvényt, az emberiség és a lelkiismeret parancsát életénél
is drágábbnak tartja. Tragikus hős, bukása ellentmondásos
érzelmeket kelt: az értékpusztulás megrendítő s az emberi
nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki.
Szophoklész az
emberi jellemekből vonja ki a tetteket, az előzményekből a
következményeket.
A vak jós csak azt látja, amit az elvakult király nem
volt képes meglátni. Semmivel sem mondott többet mint Haimón.
Kreónt nem az istenek sújtják le, saját bűne roppantja össze.
Karjaiban fia holttestével, szívében felesége és gyermeke halála
miatt érzett önvádjával saját haláláért fohászkodik. Kreón
sorsát nem érezzük tragikusnak, mert összeomlása nem tragikus
bukás, hanem jogos büntetés.
Antigoné hősi
példája arra tanít, hogy az embertelenséget még parancsra sem
szabad elkövetni.
IRODALOM 17.
Shakespeare
– Rómeó és Júlia
Anglia a 16. sz. végére Európa nagyhatalma lett, a
spanyol állam félelmetes vetélytársa. A gazdasági sikerek, a
jólét emelkedése, az átmeneti belső nyugalom kedvezett a
tudományok és az irodalom fejlődésének. Ezt a virágzó
korszakot nevezzük angol reneszánsznak. A dráma a reneszánsz
idején csak Angliában lett az irodalom vezető műnemen. Ennek a
korszaknak a dráma volt az „anyanyelve”.
Az Angol s az újabb kori európai irodalom talán
legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges
drámaíró elődök és kortársak sorából emelkedett ki (pl:
Christopher Marlowe).
Összesen 37 darabot írt. Két évtizedes drámaíró
pályájának első felére esik a VIII. Henrik, a Rómeó és Júlia
és a Szentivánéji álom is. Az utóbbi tíz évben világszemlélete
komorabbá vált, művészete azonban ekkor teljesedett ki.
Kiemelkedő darabjai a Hamlet és az Othello. Pályája végére új
drámatípust teremtett. A Téli rege és A vihar tragikus alapokon
nyugszik, de a konfliktus feloldódik a megbocsátásban.
A 16. sz.-i Angliában az új szükségleteknek
megfelelően kialakult színjátszásnak már nem a vallásos
ismeretterjesztés volt a célja. Shakespeare 1599-ben főrészvényese
lett az épülő Globe-színháznak ezzel elindítva egy hullámot. A
fából épült, kívülről nyolcszögletű, belül kör alakú,
több emeletes, felül nyitott épület helyet adott az újnak. A
színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a különböző
színterek gyors váltását, a térbeli és időbeli távolságok
áthidalását.
- Élőszínpad: szabadban játszódó, sok szereplőt felvonultató jelenetek számára
pl.: Rómeó és Júlia utcai csetepatéja
- Hátsó színpad: előszínpad mögött, 3 oldalról zárt, elől függönnyel elszigetelt, szoba jelenetek
pl.:
Itt feküdt Júlia, mikor megitta az álomitalt
- Felső színpad, erkély: színpad fölött, magasban történő jelenetek számára
pl.:
Rómeó és Júlia erkélyjelenete
A
shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek, a színészek
párbeszéde jelezte az időt s a helyet. A darabokat színekre
tagolták, s a női szerepeket is férfiak játszották.
Az
angol drámát az tette naggyá, hogy nem alkalmazkodott merev
szabályokhoz. Kialakította saját maga dramaturgiáját. Tudatos
szerkezettel összefogott, sűrített mozgalmas cselekmény nyomult a
színpadra, s megjelent a valódi drámai küzdelem és az árnyalt
jellemrajz.
Két ősi emberi szenvedély, a gyűlölet és a
szeretet tragikus szembenállása a témája Shakespeare fiatalkori
művének, a Rómeó és Júliának. Ez a mű az angol reneszánsz
első olyan tragédiája, amelynek középpontjába n a szerelem áll:
az az új típusú a reneszánsz által felfedezett és hirdetett
testi-lelki viszony, a hitvesi szerelem, melynek alapja a kölcsönös
vonzalmon alapuló szabd párválasztás. Rómeós és Júlia
boldogságukat, fiatal szívük természetes vonzalmát védik, s ezt
semmisíti meg a társadalmi környezet, az elvakult, de még
rombolni képes régi szokás. A fiatalok akaratlanul is
szembekerülnek a régi erkölcsökkel, s a reneszánsz szabadságvágy
hordozói és hősei lesznek.
A főszereplők nem olyan tragikus hősök, mint
Antigoné. Nem egy eszméért való küzdés emeli fel őket, hanem a
renkívüli erejű szenvedély teszi őket tragikus hőssé. A
szerelemre kezdettől fogva a halál árnékya borul. A balsejtelmek
atmoszféráját már a prológus-szonett (a darab előzményeit írja
le) előlegzi, s a katasztrófát a szerző a mű egész
motívumrendszerével, képeivel előkészíti.
Ezért
nem akadhatunk fenn majd a végső katasztrófán. A
két gyermek a szenvedély gyors beteljesülésére törekszik,
számukra a szerelem az egyetlen és legfőbb érték. Lőrinc barát
óvná Rómeót bölcs tanáccsal: „Lassan
szeress, s szeretni fogsz sokáig” - ám
az türelmetlenül sürgeti. A szerelmesek maguk rohannak a végső
pusztulásba.
A végzetszerűség
nem is annyira a dráma vége felé sűrűsödő szerencsétlen
véletlenekben, sokkal inkább a családok közötti harcban, az ádáz
gyűlölködésben ölt testet. Két szemben álló világ, erkölcsi
rend együtt létezése teremt tragikus szituációt a drámában. Az
egyik oldalon a feudális anarchia sötétlik a maga értelmében,
kaotikus indulataival és a szülői önkénnyel – a másikon ott
ragyog már az új erkölcs, a reneszánsz rend a szerelem megható
szépségével s érzelmi szabadsággal.
A két család ősi
viszálya már-már békévé szelídült, mégis a háborúskodás
parazsa bármikor lángra lobbanhat egy-egy semmiség miatt.
Shakespeare mesterien
érzékelteti az olvasóval már az expozícióban a mű különös
világát. Sámson és Gergely szófacsaró hetvenkedéseivel indul a
darab, s a szolgák tréfás költözködése csap át majdnem véres
küzdelembe (Benvolio és Tybalt párbaja). Majd az egész
szembenállás újra komikumba fullad, mikor a két agg családfő
hálóköntösben egymásnak rohanna, de a nők szavára
megszeppennek. A herceg közbelépése, a halálos ítélet esélye
újra komorabbá teszi a hangulatot.
Capuleték bálján
Júlia apja dicséri Rómeót, s rendre utasítja a gyűlölködő
Tybaltot, aki másnapra áldozatul esik Mercutioval együtt, s
megátkozza mindkét családot.
A régi házassági
szokások érvénytelenek már, Capulet lányára hagyja a döntést,
hogy házasságra kel-e Párissal, s ő maga sem akarja férjhez adni
14 éves lányát. Azonban amikor Júlia úgy dönt, nem akarja a
frigyet, haragra gerjed, s büntetésként előre hozza a
érdekházasságot. Páris elítéli a családi viszályt, szereti
Júliát, de fel sem merül benne, hogy a házasságba a lánynak is
bele kell egyeznie, csak apjától kéri meg Júlia kezét. A dajka
segíti a fiatalok őszinte szerelmét, de lelkiismeret-furdalás
nélküli támogatja a házasságot Párissal.
A régi világ
erkölcsrendje kihunyóban van, de még elég erős ahhoz, hogy az
egyes ember lelkében jelentkező újat elsöpörje, s mások
boldogságát összetörje.
A másik oldalon áll
a két fiatal szerelmes: ők az új, reneszánsz erkölcsi rend és
szabadságvágy hordozói. A családi gyűlölködésre a viszály
feloldásának szándéka válaszol, az érdekházassággal pedig a
kölcsönös szerelem áll szemben.
Rómeó magányosan
bolyong, melankolikus kedélybeteggé tette Róza iránti „nagy”
szerelme. Kifinomult s éppen ezért sérülékeny lélek: nincs
helye ebben a világban.
Itt nem korlátolt
öregek és másképpen gondolkodó fiatalok, hanem két különböző
világfelfogás csap össze.
A már említett báli
éjszakán kezdődik a két fiatal megrendítő szerelme, ez a
bonyodalom kezdete, s ettől kezdve kettejük minden gondolata a
másik világ terveinek keresztezése.
Csapuleték bálján
nem Páris és Júlia, hanem Rómeó és Júlia találnak egymásra.
Mikor rájönnek, hogy az ellenséges két család tagjai, egy
pillanatra megdöbbennek az eléjük tornyosuló akadályoktól, az
éjszakai szerelmi vallomásban azonban már megtagadják
származásukat, nevüket, mert mindezek szerelmük útjába állnak.
Csak a szokásokat vetik el, az erkölcsöt nem: házasságra akarnak
lépni. Másnapi titkos esküvőjük végleg megsemmisítette a
családok ősi viszályát. Bíznak benne, hogy a szülők majd
megbarátkoznak a ténnyel „talán
e friggyel szeretetre válik”.
A dráma
fordulópontját hozza Mercutio és Tybalt halála. Rómeó nem csak
felesége közeli rokonát öli meg, hanem szembekerül a szigorú
hercegi paranccsal is, száműzetik. Júlia ellentétes érzelmek
közt vergődik. A helyzet ellentmondásosságát az első
pillanatban Rómeó szép külsejének és gonosz lelkének
ellentéteként éli át, de ez a belső vívódás csak rövid ideig
tart.
A fiatal szerelmesek
megható hajnali búcsúzása után megkezdődik a félreértések és
tévedések tragédiáihoz vezető sorozat, s felgyorsulnak az
események. A két világ olyan mérhetetlen távolságra kerül
egymástól, hogy már semmiféle kapcsolat nem létezik közöttük.
Senki sem ért senkit és semmit. A tragikus fordulatokat előidéző
véletlenek az általános meg nem értésnek a költői
megjelenítései.
Rómeó Montovába
menekülése után Júlia kerül a középpontba. Árván,
elhagyatottan, egyedül kell döntenie jövendő sorsa felől, csak
Lőrinc barát cellája és szíve nyílik meg előtte. Kétfajta
hűség csap össze benne, a családja iránti és a férje iránt
érzett. A rázuhanó teher alatt, a 14 éves kislány hirtelen
felnőtté válik, s kételyei ellenére is vállalja tette
következményeit.
Két szálon fut
tovább a cselekmény a két világ közötti áthidalhatatlan
távolságot kiemelve.
Júliát apja megtagadja, anyja sem érti, s a dajka
hátat fordít neki, ő száműzött férjét sírtja. Asszony, így
férjhez akarják adni, egyetlen reménye az időben lehetne, de épp
ezt veszik el tőle a házasság előrehozásával. Színleli, hogy
beleegyezik a Párissal kötendő házasságba. Júlia a 42 órás
halálra készül, a család pedig az esküvőre. Él még, de
halottnak hiszik és kriptasírba zárják. Holtnak hiszi a
visszatért Rómeó is, és végez magával: Júlia nélkül nincs
számára élet, s az álmából ébredő Júlia sem tud már létezni
ifjú férje nélkül.
A gyűlölködést a
szerelmesek hősi lázadása s tragikus halála szünteti meg. A
végső jelenetben helyreáll a rend, de borzalmas árat kell fizetni
érte. Az egymásért vállalt halálban tragikus hőssé emelkedett
fiatalokat az elavult, káros, emberellenes hagyományok törték
össze. A tragédia hatása megrendítő és felemelő.
Ami Shakespeare
darabját igazán halhatatlanná teszi az a szerelem megszületésének,
az éjszakai forró vallomásnak, és az utolsó utolérhetetlen
szépségű hajnali búcsúzásnak a gyönyörű lírája.
- I. felvonás: valóságos lírai költemény, nyújtott szonett . Ez a lírai párbeszéd a szerelem megszületésének áhítatos pillanatát rögzíti. Az ünnepi hangulatot erősíti, hogy a metaforákat az író vallásos világból választja. „ szentségtelen kéz” - „két piruló zarándok”
Az áhítatos-játékos lírai dialógust az első csók
boldog meglepetése zárja.
- II. felvonás: a burkolt udvarlás, válik nyílt szerelmi vallomássá. Mindketten először önmaguknak, ill. az éjszakának vallják meg forró szenvedélyüket. Az elválás nehéz: a virradat küldené, a szerelem pedig tartóztatja őket.
- III. felvonás: a hajnali búcsú az érzelmek felfokozott erejével ismétlődik meg. Az előre sejtett tragédia szomorúsága nyomja rá a bélyegét erre a búcsúdalra. A középkori líra alba-hagyománYai születnek itt újjá. A pacsirta rikoltozó hangja űzi el az éjt, s választja el örökre a házastársakat. Az idő visszatartásának kétségbeesett, de lehetetlen szándéka feszültséggel, fájdalommal telíti ezt a jelenetet.
A Rómeó és Júlia
szövege tele van nyelvi bravúrral. Ezek közül a leggyakrabban
használt a szójáték: azonos vagy hasonló hangzású, de
különböző értelmű szavak meglepő, váratlan összekapcsolása.
Erre épül például a bevezető jelenet komikuma.
A szólások
eltorzítása is megfigyelhető, mikor Capulet a báli meghívók
kihordását egy olvasni nem tudó szolgára bízza.
Nem csak a komikai
részeknél él vele, hanem a komolyabb jelenetekben is. Ez azonban a
fordításokban nagyon nehezen hozható át.
Feltűnő ebben a
műben a rímek gyakorisága is. Későbbi tragédiáiban Shakespeare
ritkábban él ezzel a nyelvi eszközzel.
IRODALOM 16.
Puskin
– Anyegin
Az orosz irodalom a romantikával lett nemzetivé s
európaivá. Kibontakozása az 1820-as évekre tehető. A feudális
viszonyok elavultsága, a cári önkény ösztönzött egy emberibb
társadalmi berendezkedés utáni vágyat. A nép heroikus küzdelme
felerősítette a felvilágosodás szabadságeszméinek elterjedését
is.
Az orosz irodalom első világirodalmi szintű írója
Alexander Szergejevics Puskin. Életműve meghatározza az orosz
irodalmat: hozzá áramlott szinte minden, ami előtte volt, majd
pedig tőle indult ki, ami utána következett csaknem egy századon
keresztül.
Puskin fő műve a Jevgenyij Anyegin, melyet 7 éven
át írt déli száműzetése idején (1823-30). Ezen hosszú
időtartam alatt többször is változtatott a regény tervezetén,
terjedelmén. 3 részletben adta ki verses regényét, a teljes mű
1833-an jelent meg. Műfaja verses regény.
Verses
regény:
a verses epikának a romantika korszakában kialakult népszerű
válfaja. Lényeges szerepük van benne a lírai elemeknek, az író
személyes érzelmeinek és reflexióinak. A líra és az epika
egyenrangú s elválaszthatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk
nélkülözhetetlen.
Puskin regényét nem a „kevély,
hideg világnak”
szánta, hanem annak a néhány nagy műveltségű olvasónak,
akiben „költői
álmok élnek”,
s aki értékelni tudja a regény sokféle rejtett üzenetét.
Feltűnő irodalmi jellege: száznál is több utalás, célzás,
hivatkozás található benne a világirodalom nagyjaira (Homérosz,
Horatius, Vergilius stb.) Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, költői
képeket, sorokat kölcsönöz tőlük, saját hőseit párhuzamba
állítja más irodalmi hősökkel.
Magával a műfajjal is játékot űz, „in medis res”
kezdést alkalmaz. A beteg nagybátyjához utazó Anyegin
monológjával indítja a cselekményt, s csak ezek után meséli el
ifjúkorát.
Olykor tudós kommentárokat fűz saját szövegéhez.
Pl: nem osztja a korabeli nyelvtisztítók véleményét, szívesen
használ idegen szavakat, szándékosan ellentmondásokat hagy a
szövegében.
Végül laza szövéssel a regényt nem fejezi be, a
cselekményszálakat nem varrja el: Anyegint abban a kellemetlen és
kényelmes helyzetben hagyja el örökre, amint Tatjana visszautasításától villámsúlytottan áll magában.
Anyegin és Tatjana, valamint Lenszkij és Olga
eseményszála mellett ugyan ilyen fontossággal jelenik meg az író
személyes sorsa is. Beszámol életének érzelmi-hangulati
hullámzásairól, önmagáról, a korról, a vágyairól,
kortársairól, az orosz életről, de mindenke előtt saját
művészetének kérdéseiről.
A regénynek tehát két főhőse van: az elbeszélő
és a címadó szereplő.
A
lírai ént érzelmi szálak fűzik a szereplőkhöz. Anyeginnak jó
barátja. Tetszett neki „különc
világa, természetes fantasztasága, éles esze”. Meleg
szeretettel beszélt Tatjanáról. Olgát nemigen kedveli, Lenszkijt
pedig afféle furcsa csodabogárnak tartja.
Jóval többet tudunk
meg a lírai főszereplő lelkének titkairól fájdalmas gyónásain
keresztül, mint a mű tipikus hőséről, Anyeginről. Pl.: Az első
fejezet fele a költő vallomásait tartalmazza (visszavágyódik a
fővárosba, álmaiban visszatér a bálok fénye, jókedve, mint
elveszett értékek).
Megrohanják a szerelmi emlékek, Anyeginnel közösen
idézik fel az ifjúság korát. Amikor még benne lüktetett a
boldogságra vágyó élet, mára beleunt a szenvedélybe, szívében
hamu maradt. Feltör a szabadság utáni sóvárgás, legforróbb
vágya ősi szülőföldje felé vonzza – zord orosz hazájából a
déli kék tenger s a romantikusnak képzelt Afrika.
Ilyen lírai
kitérések, vallomások végig kísérik az egész regényt. Hol a
számító hölgyekről elmélkedik, hol a baráti kapcsolatok
ellentmondásait latolgatja, ill. szól az orosz télről is.
Puskin nem csak
regénye szereplőivel áll szoros kapcsolatban, hanem bensőséges
viszony fűzi a Múzsához is. Ez a személyes líraiság legalább
olyan fontos eleme a regénynek, mint maga az epikus mese: a többi
szereplő története.
A regény cselekménye
meglehetősen egyszerű, nincs benne semmi különösebb
bonyolultság, meghökkentő, váratlan fordulat. A történet
kapcsán felidéződik a megírásának történelmi kora, a fővárosi
arisztokrácia fényűző, felszínes, nagyvilági élete s a vidéki
földbirtokosság átlagos és üres életvitele.
A Larin család
tagjai tipikus figurák: a birtokkal nem sokat törődő családfő,
a francia neveltetésű Larinné, a férjhez menésről ábrándozó
lányok s az idegent leső, pletykálkodó szomszédok.
Puskin az Anyegin
írásával már túllépett romantikus korszakán s valójában
útnak indította az orosz realizmust. Hőseiben még bőven vannak
romantikus vonások, de az író az egész romantikus életstílust
más fenntartással, finom kritikával szemléli, s éppen ez az
életvitel siklatja ki szereplői életét. Puskin hősei ugyanis
szomorú sorsú, szánalomra méltó emberek: nem oda érkeznek meg
ahová elindultak, sorsuk boldogtalanságba, meghasonlottságba
torkollik.
A címszereplő
byroni jellem. Származása, neveltetése, élethabzsolása sokban
hasonlít az elbeszélőére. Szülei adósságot adósságra halmozó
emberek. Tanult, de műveltsége felszínes: tud – hibásan –
néhány latin idézetet, könnyedén hozzászól minden témához,
de komolyabb vitákban csak hallgat. Piperkőc divatfi, kényeskedő,
különcködő pedáns. Legfőbb tudománya a csábítás. Éjszakáit
bálok, estélyek töltötték ki. Mikor a város munkára ébred, ő
akkor fekszik le elgyötörten. Mégsem boldog legszebb korában.
Hamar megunta a világ zaját, a nők sem bűvölték sokáig,
kiábrándult a nagyvilági életből.
Életét képtelen
tartalmassá tenni. Írni szeretne, öröklött birtokán reformokba
kezd, de rövid idő után egyik sem érdekli. Kiégett szívű,
komor s ingerült lesz. Ő egy akkor divatos irodalmi típus
áldozata: magára erőlteti a byroni világfájdalmat, a mélabút, a
zord tekintetet, az életunalmat. Az elbeszélőt is hasonló
hangulat lepte meg, barátja lett Anyeginnek.
Az Anyeginről festett
rajz és az elbeszélő önportréja között oly sok a hasonlóság,
hogy az író leszögezi, nem önmagát ábrázolta benne, mint Byron
a maga hőseiben.
A boldogság pózában tetszelgő Anyegin fölényes gesztussal
utasítja el élete nagy lehetőségét, Tatjana szerelmét, ill.
párbajban megöli barátját Lenszkijt, s ezzel megpecsételi
életét. 26 évesen bukkan fel újra Péterváron, s csak most
ismeri fel, hol és mikor hibázta el életét. A hercegasszonnyá
vált Tatjana döbbenti rá az élet értelmére, aki még mindig
kislányos szerelemmel szereti, de férjéhez hűtlen nem lesz soha.
Anyegin a felesleges ember első jelentkezése. Jobb sorsra érdemes,
de cselekvésképtelen.
Lenszkij Anyegin teljes
ellentéte, költő barátja. Szép és gazdag volt, első szerelme
Olga. A köztük lévő ellentét tette őket barátokká, majd ez
lett halála oka is. A fiatalabb Larin lány, Olga a regény
legátlagosabb figurája. Kedves, vidám, friss, szőke, kék szemű,
üres fejű. Talán nincs is lelke csak bájos külseje. Egyetlen
célja a férjhez menés, nem sokáig siratta Lenszkijt, hamarosan más
felesége lett.
Tatjana, Olga nénje
egészen más. Befelé forduló, túlzottan is érzékeny, gazdag
érzelmi életet élő, kifinomult lélek. A könyv mindent pótolt
számára. Merengő volt, ábrándozó s nyílt. Puskin nagy
szerelmének tulajdonságait kölcsönzi neki. A regény Tatjánát
az orosz nők legértékesebb típusának mutatja be. Ő nem is
Anyegint szereti meg, hanem azt az eszményképet, amit beleálmodik.
Vonzó és ideális regényhősei benne öltöttek testet. Önmagát
pedig regényeinek hősnőivel azonosította. Ez a felszínes viszony
napról napra őszinte szenvedéllyé fokozódik. Kettejük
viszonyában ő lesz a kezdeményező, megírja szerelmi vallomását
Anyeginnak. Az őszinte keresetlensége és egyszerű nyíltsága
uralkodik végig a levélben.
Szerelme akkor sem
hagyja nyugodni, mikor a végzetes párbaj után Anyegin eltűnik a
faluból. Tatjana azok közé a nők közé tartozott, akik életükben
csak egyszer tudnak szerelembe esni. A szokásoknak megfelelően
férjhez megy egy hercegez. Jelleme nem változik, hű marad legelső
szerelméhez, de nem lesz hűtln férjéhez.
Puskin a regény végén
elbúcsúzik kész munkájától, eszményképétől s olvasóitól.
Fájdalmas, elégikus hangulat lengi át az utolsó versszakot, mint
ahogy fájdalmasan zárul a főhösök sorsa is.
IRODALOM 15.
A
„kisember” alakja az orosz realizmusban
A 19. sz. az orosz irodalom fénykora: kiemelkedő
tehetségek, íróóriások sora jelzi a szinte robbanásszerűen
gyors fejlődést, mellyel az orosz irodalom betört Európába.
Oroszországban a társadalom feudális meg rekedtsége miatt nem volt
még elég erős, művelt polgári osztály. A nemesség és a
nemességből kiszakadt értelmiség sürgette a polgári
átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését. Az akkori
rendszert a középkori társadalmi berendezkedés jellemezte.
A cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult
bürokratizmusa s az ország siralmas helyzete lett a mind
erőteljesebben kibontakozó orosz realizmus főbb témája. A vidék
csüggesztő sivársága, a közállapotok vigasztalansága, a
feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas vergődése
áll a középpontban.
Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták
elsőnek a szegényeket, az alázatosokat és megalázottakat, a cári
rendszer lelkileg deformált kiszolgálóit és kiszolgáltatott
áldozatait. Az orosz realista írók művei jórészt arról
szólnak, hogyan szabad, hogyan nem érdemes élni. Hőseik
„fölösleges” emberek, akik valamilyen magasabb elhivatottság
nélkül, tétlenül, üresen tengetik életüket. Egész életükben
semmit nem csinálnak, csak léteznek. (Egyedül Tolsztoj műveinek
alakjai próbálják keresni az élet értelmét, célját: hőseiben
előbb-utóbb kigyullad a fény, s példát mutatnak arra, hogyan
kellene élni.)
Legjelentősebb orosz írók: Nyikolaj
V. Gogol (A köpönyeg), Lev Ny. Tolsztoj (Ivan Iljics halála),
Fjodor M. Dosztojevszkij (Bűn és bűnhődés), Anton P. Csehov (A
csinovnyik halála, A sirály)
Az
orosz irodalom, mint "minden realizmus szülőföldjének"
jelentősége vitathatatlan. Az
orosz realizmus egyik legelső kiemelkedő írója, az ún.
kisember-irodalom megteremtője Gogol volt. Az orosz irodalom az ő
művészetével fordult erőteljesen a verstől a prózai műfajok, a
regény és az elbeszélés felé. Puskin fedezte fel, tőle kapott
nemcsak bátorítást, ösztönzést, hanem felhasználható irodalmi
témákat is. Puskin ötlete alapján született meg két
legismertebb alkotása
(A
revizor, Holtlelkek).
Magát
az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve alapozta meg.
Jellegzetes alakja a csinovnyik. Ő kiszolgáltatott, szegény,
szorgalmas, "rutin-életű", akivel Gogol megteremti a
"csinovnyik-novellát". Teljesen hétköznapi figura, az
orosz társadalom tipizált alakja. Ő testesíti meg az
"elgépiesedett kisembert", akinek nincsenek emberi
kapcsolatai, csak a munkájának él. Az író nagyon borúsan nézi
a csinovnyik "köpönyeg-életcélját", azaz nem mer
többet akarni, megelégszik azzal, hogy köpönyeget készíttet
magának. A történetet groteszk stílusminőség öleli át.
Groteszk:
a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben
ellentétes elemek
összefonódása
kelt komikus hatást. Szomorú, de nevetséges.
Az
elbeszélő a mindentudó jólértesültség látszatát kelti, a
teljességgel fölösleges, jelentéktelen részleteket aprólékosan
mutatja be. A fontos dolgokról hallgat a történetmondó. Az
elbeszélés olykor bizalmas bőbeszédűség jellegét ölti A
tudatos stilisztikai, nyelvi megoldások azt eredményezik, hogy A
köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, hanyag és naiv fecsegésnek
tűnik.
A
komikus stílusba néhány helyen váratlanul hatol be egy másik
hangnem, az ellágyulás. Ezzel anekdotából groteszkké emelkedett.
Gogolnál
a téma csak másodlagos, maga a cselekmény igen egyszerű: egy
senki által meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember
észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt,
amellyel életét rabolták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként visszajárt, s mindenkiről leráncigál mindenféle
köpönyeget. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás
Akakijnek, de egyben az író ítélete is felett: élete nem több
egy köpeny értékénél.
A
humort és a komikumot az előadás módja, s nem a téma váltja ki:
az önmagában nem nevetséges.Epikus tárgyilagossággal indul a
novella, de hirtelen megszakad, s a maró gúny váltja fel. Különös,
komikust hatása van a kereszt- és az apai névnek is: Basmacskin
Akakij Akakijevics. Neve keletkezése előre jelzi élete menetét,
jelentéktelen s nevetséges.
A
groteszk ábrázolás eltúlozza a részleteket és megbontja a
mindennapok szokásos arányait. Akakij egyáltalán nem szenved a
maga zárt körében, megnyomorodottságát nem érzékeli. Sőt,
boldog, különös izgalom járja át lelkét. Foglalkozása másoló,
munkahelyén megalázzák. Hiba nélkül másol, mechanikus a
működése. Szerette, egybeforrott hivatásával. Elhanyagolta
magát, nem érzékelte a külvilágot, semmilyen szórakozásnak nem
engedte át magát. Egyetlen ellensége az északi hideg, ami miatt
kabátja szitává lett (utalás az orosz társadalmi helyzetre).
Szélsőségek
tűnnek fel a képtelen é eltúlzott takarékossági tervek (pl:
nincs tea, gyertya, étel, fehérneműit ritkán mossa), a „nagy”
elhatározások s az általuk kiváltott boldogság között.
Tragikomikussá
fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított
vágyálmok közötti ellentét. Elégedett volt, elevenebb és
szilárdabb jellemű lett, viselkedéséből eltűnt az ingatag
bizonytalanság. Az új kabát első viselésekor belső
gyönyörűséget érzett. A helyettes irodafőnök estélyén a
boldogság állapota kezd visszájára fordulni: vannak drágább,
szebb köpönyegek is, s az övét valaki gondtalanul a földre löki,
bepiszkítja. Sértődöttségében hazafelé tart, ám megverik s
elrabolják köpenyét. A rendőrségre megy bejelentést tenni, s
ott azt hiszik, tréfát űz a hivatallal, ez sorsfordulatot
jelentett életében. Tüdőgyulladást kapott köpönyege nélkül.
A köpönyeg elrablása és a tekintélyes személy durva
elutasítása, sértettsége pedig Akakijt a sírba viszi.
A
tekintélyes személy alakja világít rá arra, hogy Gogol művében
az emberi jelentéktelenség, a „kisemberség” nem függ
közvetlenül a társadalmi rangtól és hivatali beosztástól. A
tábornok gondolat- és érzésvilága éppoly fantasztikusan
leszűkített, korlátolt, mint Akakijé. Ebben a világban az
arányok éppúgy eltolódtak, groteszk módon eltorzultak.
A
főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. Akakij
köpönyegével együtt emberi méltóságát, életét is
elrabolták, s a szerencsétlen kishivatalnok belehalt bánatába.
Egész pályafutása alatt megalázkodó, mintaszerű hivatalnok
volt: mindig a magasabb állású személyiségek értékrendjéhez
igazodott, létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a rangban
felett állók elismerését kivívhassa. Csupán egyetlenegyszer
került olyan helyzetbe, mikor egy feljebbvalóját viselkedése
felháborította. Akakij ügyetlen, félénk kérelmét a tábornok
szemtelen vakmerőségnek, megengedhetetlen lázadásnak minősített,
ráordított a megszeppent hivatalnokra, s egyszerűen kidobta
irodájából. Akakij kiváltotta egy nála magasabb állású ember
rosszallását, nemtetszését. Ezzel megszűnt csinovnyiknak lenni:
addigi élete összeomlott. Másnapra magas láz tört ki rajta, s a
betegség lefolyása gyorsabb volt a vártnál.
Akakij
halála ugyanolyan groteszk, mint születése. A befejezés is furcsa,
groteszk játék. Ez a vég egyáltalán nem fantasztikusabb, mint az
egész elbeszélés. Sőt a kísértet sokkal természetesebben mozog
a szokványos tények és körülmények közötti világban, mint a
főszereplő a maga életében.
A
novella végén előadott anekdota visszahozza a kezdeti komikus
elbeszélésmodort. A kacaj összemosódik a megdöbbenéssel, a
keserűséggel. Ez az ábrázolás célja.
Dosztojevszkij
később azt állította: "Mindnyájan
Gogol köpönyegéből bújtunk elő."
IRODALOM 11.
Zrínyi
Miklós és a barokk eposz
A 13-16. sz.-ban a polgárság harcot indított a
gazdasági és a társadalmi hatalomban való részesedésért. A 16.
sz. végétől kezdve Európában új gazdasági-társadalmi-ideológiai
folyamatok bontakoztak ki: újra megszilárdult a feudalizmus,
létrejöttek az abszolút monarchiák. A reformáció támadásai
következtében megingott a katolikus egyház is. Ez volt a
társadalmi háttere a barokknak, a reneszánszt követő nagy
korszaknak.
A barokk hatás az irodalomban a művek stílusán és
szerkezetén figyelhető meg. A barokk költészet kedvelte a virtuóz rímtechnikát, a merész gondolattársításokon alapuló, újszerű
költői képek bőségét, a meglepő ellentétektől feszülő
hasonlatokat s ezek eredményeképpen az ünnepélyes érzelmeket
kifejező patetikus stílust.
A barokk új műfajokat teremtett, fellázította a
hagyományos műformák kereteit, új kompozíciós formákat hozott
létre, ez főként a barokk eposzban érvényesül. A magyar
irodalomban a barokk korszak a 17. sz. elejétől 1770-es évek
végéig tart. Legfőbb alakjai Pázmány P. és Zrínyi M.
A magyar barokk kiemelkedő alakja, nemzeti irodalmunk
egy büszkesége Zrínyi Miklós. Politikus és hadvezér volt, a
literatúrával csak mellékesen, a törökkel való csaták
szünetében foglalkozott. Hadvezéri sikereire, török elleni
harcaira volt elsősorban büszke, hírnevét mégis írói művészete
örökítette meg igazán.
Első szépirodalmi alkotásai szerelmi idillek
voltak, ezeket leendő feleségének, Violának írta.
Hallhatatlanságot biztosító nagy műve a Szigeti veszedelem,
melyet 1645-ben kezdte el írni. Ezzel egy, a magyar irodalomban
addig ismeretlen műfajt honosított meg, az eposzt.
Eposz:
Nagyepikai alkotás (hősköltemény). Kiváló képességekkel
rendelkező hőse rendkívüli
tetteket visz véghez, melyek egy közösség,
egy nép életére hatással vannak.
Tettei megvalósításában a hőst sokszor
természetfeletti erők segítik.
Dédapjának, a szigetvári hősnek 1566-os
vérvédelmét dolgozza fel témaként barokk eposzában. Barokk
jelleg benne, a monumentális kompozíción túl, a valóságos és
realisztikusan ábrázolt eseményeknek a misztikus, vallásos
szférába emelése.
Zrínyi mintái általában a klasszikus eposzok
voltak, Homérosz művei és Vergilius Aeneise. A csodás, mitológiai
elemek Zrínyi műveiben főleg a keresztény vallásból származnak,
de bőven él antik mitológiai utalásokkal is.
Megtartja a klasszikus eposzok kötelező formai
hagyományait, az eposzi kellékeket:
- 1. vsz: Az Aeneis nyomán korábbi szerelmes verseire hivatkozik
- Témamegjelölés – prepozícó: 2. vsz. Nevének említése nélkül a szigeti hős erkölcsi és katonai nagyságát, rendkívüli voltát emeli ki.
- Segélykérés – invokáció: 3-6 szak. Múzsaként Szűzmáriát szólítja meg. A középkori himnuszok fordulatával könyörög.
- Isteni beavatkozás – dexi ex machina
- Barokk jelleg – monumentalitás
- Mitológiai alakok
Célja
az ideálteremtés: követendő példaképpé emelt hőse (dédapja)
halhatatlan, mert a kereszténységért halt önzetlenül hősi
halált, megvetve világi javait, gazdagságát.
A 16. sz-i históriás énekek s a protestáns jeremiádok (siralmas énekek) vallásos történelem-
szemléletét
folytatja a Szigeti veszedelem. A magyarság múltbéli sikerei, a
honfoglalás, a megtelepedés a harci erények és katonai győzelem
mind Isten ajándékai. A magyarok ennyi jóért azonban hálátlanok
voltak, elárulták Istent, bűnbe merültek, (a kezdő énekben a
bűnöket sorolja fel, a feudális anarchia nemzetvesztő vétkeit) s
ezért a Mindenható sorscsapásokat mér a nemzetre. Haragjának
vesszeje az újabb török hadjárat: Mihály arkangyalt azért küldi
a pokolba, hogy egy haragos fúriával gerjessze fel Szulimán
szultánban a gyűlöletet a magyarok ellen.
Az eposz hőse azonban kivétel, más, mint a magyar
urak. A feszület előtt térdeplő Zrínyi Miklóst, Szigetvár
kapitányát a költő – a barokk eszméknek megfelelően –
Krisztus katonájának mutatja be. S közelgő halálát jutalommá
változtatja. Előrevetítődik a vár eleste, de egyben annak a
bonyolult művészi feladatnak a megoldása is, hogy az utolsó
szálig elpusztuló védősereg győztesként tűnjön fel. Szigetvár
a romlott, feudális anarchiában szétzüllött országnak mindenben az idealizált ellenképe: szilárd egység, vitézi hősiesség,
erkölcsi emelkedettség uralkodik ott, s kitűnő vezér áll a
maroknyi csapat élén.
A védősereg felkészül az ostromra, s Zrínyi
szózatot intéz katonáihoz. A Balassi versében (Egy katonaének)
megénekelt humanista erények vallásos tartalommal egészülnek ki
a várkapitány beszédében.
Szulimánnak csupán serege megszámlálhatatlan sokaságában van reménye, a várbeliek pedig erkölcsi tekintetben
szárnyalják túl a török hadat. Zrínyi példák sorával
igazolja, hogy hányszor diadalmaskodtak már a magyarok a török
felett Isteni segítséggel. Érvelésének célja a meggyőzés.
Zrínyi szavaira a vitézek megesküsznek, hogy készek teljesíteni
szent kötelességüket.
A seregszemle (enumeráció) bemutatja, hogy a
védősereg a legkitűnőbb harcosokból áll, kapcsolatuk a
várkapitánnyal a kölcsönös szereteten és megbecsülésen
alapul. Az egység és erkölcs fénye megtöri a török sereget, de
ezzel lassan elvérzik a hős végvári csapat is. Szulimán azonban
kénytelen beegyezni az elvonulásba. A szigetiek győzelme teljessé
és vitathatatlanná válik, mindaddig amíg a törökök el nem
fogják a védősereg postagalambját, s megtudják, hogy már csak
500 sebesült katona védi az égő várat, s több rohamot már nem
bírnak ki.
Az utolsó nagy támadásba a pokolbeli szörnyetegek
és angyallégiók is beleavatkoznak. A lángoló várból kitörő
Zrínyit ötszáz halál követi, s a szigetiek pusztulásukban is
győztesek: mind támadó harcban vesztik el életüket. A hős
Szulimánt is megöli, így a legveszedelmesebb ellenségtől
szabadított meg a nemzetet és a kereszténységet. Jutalmul
megnyílik előtte Isten országa.
Zrínyi csatajelenetei mesterien realisztikusak,
gyakran fájdalmasan nyers szemléletek, jajgatás, ordítás,
gomolygó füst és por látványa keveredik. Ő az egyetlen
eposzköltő a világirodalomban aki volt katona. A végső küzdelmet
azonban már a halál ünnepélyes csendje veszi körül. A szigeti
hősök mártírhalált szenvedtek hitükért, s Gábriel vezetésével
angyali légió viszi lelküket hangos muzsikával „Isten
elibe”.
Zrínyi a saját korában akarta felhívni a figyelmet
az összefogásra, de kortársai nem értékelték ezt. Számos
utalást tesz a jelen s jövő feladatira: 3-4 emberöltő múlva
elérkezik majd az idegen iga lezárásának ideje.
Művészi tudatosságra vall, hogy az eposz 1566
strófából áll, ez utalás a szigetvári várostrom évére. Egy
bokorrímmel (aaaa) ellátott versszak négy négyütemű 12-es
sorból tevődik össze.
Zrínyi remeke a lángelme egyéni ténye volt:
váratlan és elszigetelt kiemelkedés a fejlődés átlagából.
Következménye: elszigetelt magány, nemzedékeken át, a
közönséggel szemben.
IRODALOM 10.
Berzsenyi
Dániel ódái
Berzsenyi költészetét nagyban
meghatározta költői indulása, tanulmányai, klasszikus
műveltségének gyökerei. A Niklára költözés hatása,
életformája, a költői lét vigasza.
Pályájának korai szakaszában
versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak:
Rímes-hangsúlyos dalformában írt
szerelmes versei és a klasszikus mértékre szedett hazafias ódák.
Ezek időben nem különíthetők el egymástól.
Nagy példa képe volt Horatius,
komoly klasszicistaösztönzést kapott tőle, s költészetében
mindvégig megfigyelhetők hatásai. Ezért nevezték a Magyar
Horácnak.
Ódái nyomán pedig Kazinczy az
ódaköltő posztját jelölte ki számára.
Az óda jellemzői:
Az óda fennkölt,
magasztos tárgyú, gyakran bonyolult ritmikájú és felépítésű
lírai műfaj. Emelkedett hangvétel, feszült érzelmi állapot
jellemzi. A klasszicista óda didaktikus, tiszta,
világos szerkesztésű. Horatius mintája érvényesül.
A nemzeti lét és nem lét hamleti
kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó
szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a „nagyszerű”
halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérő
témája. A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat az
egyes népek romantikus irodalmának magvává, éltetőjévé lett,
s ez bizonyos oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt
a toll mestereire.
Berzsenyi is – Horatius
útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve –
vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a
lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni
költészetével, elsősorban hazafias ódáival.
Ezek közül a legnevezetesebb, a
legtöbbször idézett a Magyarokhoz (I.) című.
- Egyik legkorábbi, de leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (1796-1810).
- A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, és tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát.
- Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás.
- Áthatja a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, szorongó fájdalom.
- A reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására.
- Az óda kulcsszava az erkölcs: ami régi, múltbeli, „tiszta” és vele szemben a „mostani veszni tért” erkölcs. Ez az oka a nemzeti hanyatlásnak.
- A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét.
- Az 1. vsz. megszólításában már megjelenik a vers szerkesztőelvét alkotó éles szembenállás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is.
- Felháborodó megdöbbenés hangján ostorozza a jelen elfajultságát.
- A vers címzettje a „magyar”, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. → dramatizált monológgá válik a mű.
- 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: „vérzivatarok”.
- Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel. Ezt a várat rombolja le a veszni tért erkölcs.
- 4-6. vsz.-on át ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével. A nagyság és erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilár alapja a „régi erkölcs” volt.
- A következőkben már 4 vsz-re tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk legbővebb felsorolását. (7-10.)
- A „lassu halál” okozója a belső szétzüllés, mely úgy pusztította el valaha Rómát, mint ahogy a benne termő férgek őrlik meg az „éjszakai szélvészt” kiálló „kevély tölgy” gyökereit.
- Tölgy hasonlat: kevély tölgy, az ország metaforája. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni.
- A romlásba döntő vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás.
- A 11-12. vsz.-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng – Attila, Árpád, Hunyadi harcait felmutatva. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás.
- 13-14. vsz.-ban hangváltás következik: az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatai: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors kezében.
- Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is.
- Változást tapasztalunk a 9. vsz-tól kezdve. Eddig a prédikátori korholás E/2-ben szólalt meg, a „Mi a magyar most?” feljajdulás után a T/1 válik uralkodóvá. Mindez azt bizonyítja, hogy a költő végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel.
- Romantikus túlzások miatt meglepő szembeállítások, meghökkentő metaforák termenek.
pl: „vérzivatar”, „vak tűz”,
„világot ostromló”, „öldöklő század”
Az előbbi költemény párja, mégis
ellentéte a Magyarokhoz (II.) című költemény.
- Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált.
- Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása.
- Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, terjedelme rövidebb, 3-3 egységből álló szakaszra tagolódik.
- Az első egység uralkodó érzelme a rémület.
- Hajó-allegória: a háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának képe fejezi ki. Az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik.
- A sorokat megterhelő földrajzi tulajdonnevek É és D, K és Ny szélső pontjait jelölve ez egész földkerekség képzetét keltik fel.
- A legdöntőbb élmény az, hogy a világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, semmiben sincs állandóság:
„A népek érckorláti dőlnek,/
S a zabolák s kötelek szakadnak”
- Ebből a megrendítő élményből, az az ábránd és merész hit fakad, hogy bölcsen kormányzott „lebegő hajónk” „állni-tudó” lesz a habok közt. → nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni.
- A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet (Titus: a jó császár fogalma), másrészt a nép erkölcsi-fizikai fölénye.
- Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelő menetét követően optimista tanulsággal: az ősi tiszta erkölcsök tették naggyá és híressé Rómát, Marathon, Buda várát. → a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel, s tömeggel szemben.
- A versforma itt is alkaioszi strófaszerkezet.
- A beszélő s megszólított viszonya E/2-ből a befejezésben E/1-re vált.
- A költő önmagában is lecsendesítve a belső zaklatottságot immár nyugodtan összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.
Berzsenyi ódái a
reformkor nagy verseinek előképei. A múlt és jelen szembesítése,
a dicső múlt képe, a nemzethalál és megmaradás lehetőségei
Vörösmarty és Kölcsey verseiben is megfigyelhetők majd.
IRODALOM 9.
Mikszáth
Kálmán – Beszterce ostroma
Mikszáth
Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy
képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először
a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895
novemberében jelent meg. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre
jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is
közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan
ábrázolja.
Ezen
keletkezési körülményekről maga az író tájékoztatja
olvasóit a bevezetésben.
Az
anekdotát Jókai nyomán Mikszáth is felhasználta műveiben.
Alcíme:
„Egy különc ember története”.
Anekdota:
rövid, csattanós, humoros történet. Leggyakrabban közismert
személyeket jellemez, azok életrajzi epizódjait eleveníti fel a
hitelesség igényével.
Anekdotákból
lép a Beszterce ostroma színpadára a regény főhőse, Pongrácz
István is. Jellemzése, lélekrajza kivételesnek számít Mikszáth
életművében: sok oldalról, sokféle helyzetben mutatja be.
Lassan,
körülményesen, messziről indítja el az író a cselekményt.
Két, egymástól teljesen független, időben is távol álló novellából áll a regénynek csaknem a fele, az első két rész
(Estella, Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és
Apolka sorsa csak a harmadik részben ( A túsz) fonódik össze.
Innen sokkal egységesebb koncepciójú a mű, a negyedik fejezettől
(Az éj) pedig az események is fokozatosan gyorsulnak, a korábban
elejtett szálak újra egyesülnek.
Anekdotával
kezdődik a regény, s Dugali bácsi „felejthetetlen
igazságérzetéből” bontja ki az író a történelmi múlt
megítélésének viszonylagosságát. A kuruc szabadságharc
leverése után a Habsburg várromboló bosszújától Nedec vára
azon címen menekült meg, hogy kastély.
A
színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék
mondavilágának, babonás hiedelmeinek sajátos hangulata.
Pongrácz
István nem vette vagy nem akarta tudomásul venni az idő múlását,
a történelem változását. Különc, későn született ember
volt, rögeszmés hóbortjainak élő figura. A 17. sz-ban megállt
számára az idő, hamis illúzió elhatalmasodtak világszemléletén,
s egy régmúlt kor erkölcsei, szokásai szerint rendezte be életét.
A 19. sz. hetvenes éveiben fejébe vette, hogy érvényesíti
öröklött feudális jogait.
Tót
parasztjaiból hadsereget szervezett, vitézi tornákat,
hadgyakorlatokat tartott. S hogy asszony is legyen a háznál,
Zsolnán egy vándorcirkusz-társulattól 600 Ft-ért megvásárolta
Donna Estellát, a csinos, vörös hajú akrobatanőt. Ő lett a
várasszony, a hadjáratok idején az amazon szerepét játszotta.
Katonai
rangot adott, a mindennapi élet a lovagi szokások és szertartások
szigorú rendje irányította. Lengyele is volt (barátai házánál
élő, elszegényedett magyar nemes).
Mikszáth
kerüli a részletes leírásokat. Legfőbb jellemzési módja az
apró, néha fölöslegesnek mutatkozó tények halmozása, az
anekdotikus érdekességek hajszolása. Minden furcsaságról
tájékoztat, sok a kitérés, a cselekmény fő vonalától való
eltérés. Azonban tény- és életanyag elmondásában szűkszavú.
Pongrácz
háborúkat visel maga ellen. A hadjáratokat bál is követi. A
hétköznapok is középkoriak: ebéd után pénzt szór a szolgáknak,
vacsora után borozgat a lengyelével.
Estella
szeretett volna grófné lenni, de Pongrácz meg sem látta benne a
nőt, úgy szerette csak, mint ahogy ügyes kutyát szeret az ember.
Mikszáth
bizonytalanságban tartja, hogy Pongrácz őrült-e vagy sem. „Igen
is” „nem is” állapot.
Az
író nem azonosul hősévél, kívülről és ironikusan szemléli,
de rokonszenvet táplál iránta. Nem teszi komikus, nevetséges
figurává. Pongrácz nem csak más, hanem különb is, mint a
jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, különb, mint
környezete. A regény világában egyedül Pongrácznak van
kiforrott értékrendje, csak ő cselekszik következetesen.
Mikszáth
regénye főhősében megteremtette a „magyar Don Quijotét”
(Cerventas főhőse)
|
Don Quijote
|
Pongrácz István
|
Hasonlóságok
|
Hátat fordított a jelennek,
megfeledkezett az időről, egy rég letűnt világ ideáljához
görcsösen ragaszkodott, téboly.
|
|
Különbségek
|
Beleélte magát a lovagregénybe, ezek
világát valóságnak hiszi.
Egy józan, kegyetlenül valóságos
világba ütközik, s halálos ágyán vallja be magának élete
kudarcát.
|
Kóbor lovag, világboldogító
eszmékért rajong: az igazságért, a nők, az árvák, a
szegények védelmére kel. Egyedül.
Nyugodtan éli, maga különc életét.
Hóbortjait kímélik, megbecsülik. Cinkos az egész vármegye. A
regény cselekménye voltaképpen ebből alakult ki.
|
A
gróf becsületessége, erkölcsi tisztasága inkább megérthető,
ha összehasonlítjuk a szomszédban élő Behenczy bárókkal (apa,
fia).
Dúsgazdag
család voltak valaha Behenczyék, de Pál mindent eldorbézolt.
Felesége évjáradékot hagyott rájuk. Ez az összeget azonban
kézhez jutás utáni 10-20 napban felélték, a következő részletig
az ócska várkastélyban éltek.
A
Behenczy bárókban Mikszáth megteremtette az egyéni
tulajdonságaiban is elaljasodott, erkölcsileg elzüllött, a
polgári fejlődés során elszegényedett és élősködővé vált,
de régi úri életmód látszatához ragaszkodni akaró dzsentri
típusát, az „úri shivákot”.
Az
apja által elkergetett Károlyt Pongrácz kinevezte várorvosnak,
ezredtulajdonosnak, s előkóstolónak is. Azonban a fiú érzelmeket
kezdett táplálni Estella iránt. S ettől sorsdöntő események
sora vette kezdetét. A lány és a báró Besztercebányára
szöktek. Pongrácz kiadatásukat kérte, de kinevették őt, ezért
másnap megindította hadait Beszterce elpusztítására.
Az
író a második részben egy új novellába kezd: Apollónia
történetébe. A Trnowszky fivérek története is anekdoták
sorából áll. György orvos lett és szegény maradt, halála után
csak 11 éves kislányát hagyta maga után. Péter viasszal és
mézzel kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott s mindketten
megtollasodtak. Dühödt pánszlávok voltak, gyűlölték a
magyarokat.
Az
árvaszék a két nagybácsi viszálya miatt, Apolkát a részeges
Klivényi József városi írnoknak adta. A korhely üzletet
szimatolt a lányban, de ebben csalódnia kellett, s Apolkát éveken
át cselédként tartotta.
Az
önzés, a kapzsi falánkság kiütközött a fivérek különcségében.
Alapvető jellemvonásuk az ellenkezőjére fordult, esztelen
pazarlással akarta felülmúlni egyik a másikat Apolka nevelésében.
Később mégis embertelenül űzték el a háztól. De Apolka
szerelmes lett Emilbe, Gáspár fiába s ott akart maradni, de újra
Klivényiéknél találta magát, aki áruba akarta bocsátani, mikor
megfordult fejében, hogy feleségül veszi. A lány öngyilkosságba
próbál menekülni, másnap ájultan találták a Vág-folyó
partján.
A
gróf és Apolka sorsa a harmadik részben kapcsolódik össze. A
Besztercét támadó hadak, akkor érkeztek, mikor megtalálták a
leányt a parton. A botrány elkerülése érdekében beöltözött
színészek túszként adták át Pongrácznak Apolkát.
Amíg
Apolka nem lépett be életébe, Pongrácz egy anekdotikus hősként
állt előttünk. Ettől a találkozástól kezdve személyisége
elmélyül, s helyenként megrendítő drámai hangsúllyal
gazdagodik. Csendesebbé, szelídebbé vált, s boldog volt. Csak a
leány neveltetésével törődött. Elárasztotta minden jóval, apa
módjára bánt vele. Maga sem tudta, hogy amit apai érzésnek hisz,
tulajdonképpen szerelem. Párbajozott érte az Ordódy fiúval, s
Emilt bebörtönözte.
Az
örökös rettegés, hogy elveszik tőle Apolkát megrendítette a
grófot. Állapota egyre romlott, elméje megbomlott: beteges víziói
támadtak, őrült gondolatok hatalmasodtak el rajta. A regény
végére Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Emil
visszavásárolta 600 Ft-ért Estellát, visszavitték Nedecre. István
a hadi regula értelmében lemondott a túszról, s így életéről
is, hiszen a szerelem valósága már összetörte ábrándvilágát.
Hatalmas koporsót készítettet, hogy lován ülve temessék el, s
öngyilkos lett (méreg). A regény befejezését tragédia színezi
át.
Mikszáth
keserűsége végső soron abban rejlik, hogy a dzsentri Magyarország
oly fennen hangoztatott nem elveket, eszményeket, őrzött
hagyományokat már csak egy őrült veszi komolyan.
A
többiek számára ezek üres pózzá szegényültek, s parazita
életük leplezésére szolgálnak.
IRODALOM 8.
A
magány megjelenése Csokonai Vitéz Mihály költészetében
Csokonai életében a veszteségek
sorozata a Debreceni Református Kollégiumból való kizáratásával
kezdődött – ettől kezdve az idillikus kollégiumi éveket a
valós társadalomba való beilleszkedés kudarcai váltották fel. A
fiatal költő nem talált mecénásokat, állás nélkül maradt,
beleszeretett a komáromi Vajda Júliába (Lilla), de a lány máshoz
ment feleségül. Az irodalmi életbe sem tudott beilleszkedni, a
végső csapást pedig az 1902-es tűzvész jelentette, amiben
leégett a család háza.
Főként a Lilla szerelem s annak
elvesztése volt számára a legnagyobb kudarc. A szerelem
boldogságba ringatta Csokonait, elfeledtette vele csalódottságát
a világban, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek
kudarcait; kárpótolta meghiúsult vágyaiért, reményeiért. Lilla
elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándját, az
álomvilágból való kihullás visszavetette a komor életbe. A
rokokó kecses-játékos verseinek örömérzetét a kiábrándult
csalódás szomorúsága váltotta fel, s ez új irányt adott
költészetének.
Rokokó: Könnyedség,
játékosság, kecsesség, dekorativitás jellemzi. A játékos,
pajzán erotikának nagy kifinomult formáját kedveli. Lemond a
létezés nagy összefüggéseinek vizsgálatáról.
Kevesebb verset írt, de ezek az
alkotásai a legnagyobbak: a poétai játék helyébe a mélyen
átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények
lépnek. A rousseau-i szentimentalizmus eszményei mutatkoznak meg
költészetében.
Szentimentalizmus: A világból,
a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember
fájdalma szólal meg a versekben. A természetet, a természetességet
állítja a középpontba.
A Lilla-ciklus végére helyezte a
poétai románc lezárásaként a Reményhez írott költeménye:
- Ez szerelme igazi „verskoporsója”: elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől s költészetétől is.
- Tudatosan átgondolt, logikus a szerkesztés: az 1. és a 4. szakasz tartalmi és érzelmi párhuzamot alkot, a közbezárt 2. és 3. strófa pedig hangulati ellentétet, éles kontrasztot fejez ki.
- A költő egy elvont fogalomhoz fordul, a megszemélyesített Reményt szólítja meg.
- A megszólított mindvégig jelen van, de néma marad → A párbeszéd nem alakulhat ki, a költemény egy fájdalmas monológ.
- Az 1. vsz.-ben megszólítja, bemutatja a reményt. Nem is Isten, csak annak látszó; elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye; csalfa és vak. Mégis hatalommal rendelkezik a boldogtalanok felett.
- A csalódott és kiábrándult lélek (9. sortól) 2 felkiáltásszerű kérdő mondatban, ingerülten utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar.
- A 2. vsz. a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi éltének bizakodó korszakát. „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt”
- A következő szakasz az előző képsort a visszájára fordítja: reményeitől megfosztott lélek sivárságát a kert téli pusztulása ábrázolja. S itt írja még azt is, hogy a szerelem még kárpótolhatta volna művészi vágyainak kudarcaiért.
- A befejező vsz. az első folytatása: a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal: a veszteségek sorozata után az élet értelmetlenné lett. Elhangzik a szívbe markoló búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette.
- A vers mégsem a végzetes kétségbe esés benyomását kelti, hanem a fájdalom fölé kerekedés
Egyéb, a magányosság érzetével
átitatott költeménye A Magánossághoz:
- Műfaja: elégiko-óda
- Ihletforrása a lelki fájdalmakat zsongító magány.
- A megszemélyesített magány itt „kedves istenasszony”, s áldottnak nevezi.
- A magány jelet bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek vonulnak el a zajtól. Az európai kultúrában a magány önmagában pozitívum.
- A költemény 1. vsz-ban megszólítja s hívja a Magánosságot, kéri, ne hagyja el.
- A következő két szakasz (2-3.) varázslatos tájfestése a magány lakhelyének. Ide vágyódik a megsebzett ember is „nyugtatni lankadt lelkét”
- Nem pusztán leírásról van itt szóm a kép mély filozófia mondanivalóval is megtelik. A kultúra, a művészetek nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit csak az érzékeny, művelt emberek veszik észre: az élet csak a poéták számára lehet tartalmas.
- A 4-5. vsz. azt a világot ábrázolja, mely az előző részben bemutatottnak teljes ellentéte. A Magánosság kerüli a nagyvilágot, a királyi udvarokat, menekül a város zajától.
- 6-7. vsz.-ben újabb szemléletváltás következik, a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. „A magán szomorkodóknak”, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek „mentsvár”
- Az erény (virtus) szülője, a bölcsesség forrása, a művész számára az alkotó ihlet lehetősége.
- A 8-9. vsz.-ben a poéta és a „kedves istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti őt, „ártatlanúl kecsegteti”, hűséges és nincs tettetés és csalfaság szavában.
- 10-11. vsz. A „színes világtól” távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás édes lesz. Az igazi s legteljesebb Magánosság a halál.
- Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket.
- Az utolsó vsz.-ben az „áldott Magánosság” megszólítása az elmúlás óhajtását és siettetését jelenti.
A meghalás azonban mégis iszonyat és
borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében
elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás
fordított tragikusra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)