IRODALOM 9.
Mikszáth
Kálmán – Beszterce ostroma
Mikszáth
Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy
képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először
a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895
novemberében jelent meg. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre
jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is
közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan
ábrázolja.
Ezen
keletkezési körülményekről maga az író tájékoztatja
olvasóit a bevezetésben.
Az
anekdotát Jókai nyomán Mikszáth is felhasználta műveiben.
Alcíme:
„Egy különc ember története”.
Anekdota:
rövid, csattanós, humoros történet. Leggyakrabban közismert
személyeket jellemez, azok életrajzi epizódjait eleveníti fel a
hitelesség igényével.
Anekdotákból
lép a Beszterce ostroma színpadára a regény főhőse, Pongrácz
István is. Jellemzése, lélekrajza kivételesnek számít Mikszáth
életművében: sok oldalról, sokféle helyzetben mutatja be.
Lassan,
körülményesen, messziről indítja el az író a cselekményt.
Két, egymástól teljesen független, időben is távol álló novellából áll a regénynek csaknem a fele, az első két rész
(Estella, Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és
Apolka sorsa csak a harmadik részben ( A túsz) fonódik össze.
Innen sokkal egységesebb koncepciójú a mű, a negyedik fejezettől
(Az éj) pedig az események is fokozatosan gyorsulnak, a korábban
elejtett szálak újra egyesülnek.
Anekdotával
kezdődik a regény, s Dugali bácsi „felejthetetlen
igazságérzetéből” bontja ki az író a történelmi múlt
megítélésének viszonylagosságát. A kuruc szabadságharc
leverése után a Habsburg várromboló bosszújától Nedec vára
azon címen menekült meg, hogy kastély.
A
színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék
mondavilágának, babonás hiedelmeinek sajátos hangulata.
Pongrácz
István nem vette vagy nem akarta tudomásul venni az idő múlását,
a történelem változását. Különc, későn született ember
volt, rögeszmés hóbortjainak élő figura. A 17. sz-ban megállt
számára az idő, hamis illúzió elhatalmasodtak világszemléletén,
s egy régmúlt kor erkölcsei, szokásai szerint rendezte be életét.
A 19. sz. hetvenes éveiben fejébe vette, hogy érvényesíti
öröklött feudális jogait.
Tót
parasztjaiból hadsereget szervezett, vitézi tornákat,
hadgyakorlatokat tartott. S hogy asszony is legyen a háznál,
Zsolnán egy vándorcirkusz-társulattól 600 Ft-ért megvásárolta
Donna Estellát, a csinos, vörös hajú akrobatanőt. Ő lett a
várasszony, a hadjáratok idején az amazon szerepét játszotta.
Katonai
rangot adott, a mindennapi élet a lovagi szokások és szertartások
szigorú rendje irányította. Lengyele is volt (barátai házánál
élő, elszegényedett magyar nemes).
Mikszáth
kerüli a részletes leírásokat. Legfőbb jellemzési módja az
apró, néha fölöslegesnek mutatkozó tények halmozása, az
anekdotikus érdekességek hajszolása. Minden furcsaságról
tájékoztat, sok a kitérés, a cselekmény fő vonalától való
eltérés. Azonban tény- és életanyag elmondásában szűkszavú.
Pongrácz
háborúkat visel maga ellen. A hadjáratokat bál is követi. A
hétköznapok is középkoriak: ebéd után pénzt szór a szolgáknak,
vacsora után borozgat a lengyelével.
Estella
szeretett volna grófné lenni, de Pongrácz meg sem látta benne a
nőt, úgy szerette csak, mint ahogy ügyes kutyát szeret az ember.
Mikszáth
bizonytalanságban tartja, hogy Pongrácz őrült-e vagy sem. „Igen
is” „nem is” állapot.
Az
író nem azonosul hősévél, kívülről és ironikusan szemléli,
de rokonszenvet táplál iránta. Nem teszi komikus, nevetséges
figurává. Pongrácz nem csak más, hanem különb is, mint a
jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, különb, mint
környezete. A regény világában egyedül Pongrácznak van
kiforrott értékrendje, csak ő cselekszik következetesen.
Mikszáth
regénye főhősében megteremtette a „magyar Don Quijotét”
(Cerventas főhőse)
|
Don Quijote
|
Pongrácz István
|
Hasonlóságok
|
Hátat fordított a jelennek,
megfeledkezett az időről, egy rég letűnt világ ideáljához
görcsösen ragaszkodott, téboly.
|
|
Különbségek
|
Beleélte magát a lovagregénybe, ezek
világát valóságnak hiszi.
Egy józan, kegyetlenül valóságos
világba ütközik, s halálos ágyán vallja be magának élete
kudarcát.
|
Kóbor lovag, világboldogító
eszmékért rajong: az igazságért, a nők, az árvák, a
szegények védelmére kel. Egyedül.
Nyugodtan éli, maga különc életét.
Hóbortjait kímélik, megbecsülik. Cinkos az egész vármegye. A
regény cselekménye voltaképpen ebből alakult ki.
|
A
gróf becsületessége, erkölcsi tisztasága inkább megérthető,
ha összehasonlítjuk a szomszédban élő Behenczy bárókkal (apa,
fia).
Dúsgazdag
család voltak valaha Behenczyék, de Pál mindent eldorbézolt.
Felesége évjáradékot hagyott rájuk. Ez az összeget azonban
kézhez jutás utáni 10-20 napban felélték, a következő részletig
az ócska várkastélyban éltek.
A
Behenczy bárókban Mikszáth megteremtette az egyéni
tulajdonságaiban is elaljasodott, erkölcsileg elzüllött, a
polgári fejlődés során elszegényedett és élősködővé vált,
de régi úri életmód látszatához ragaszkodni akaró dzsentri
típusát, az „úri shivákot”.
Az
apja által elkergetett Károlyt Pongrácz kinevezte várorvosnak,
ezredtulajdonosnak, s előkóstolónak is. Azonban a fiú érzelmeket
kezdett táplálni Estella iránt. S ettől sorsdöntő események
sora vette kezdetét. A lány és a báró Besztercebányára
szöktek. Pongrácz kiadatásukat kérte, de kinevették őt, ezért
másnap megindította hadait Beszterce elpusztítására.
Az
író a második részben egy új novellába kezd: Apollónia
történetébe. A Trnowszky fivérek története is anekdoták
sorából áll. György orvos lett és szegény maradt, halála után
csak 11 éves kislányát hagyta maga után. Péter viasszal és
mézzel kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott s mindketten
megtollasodtak. Dühödt pánszlávok voltak, gyűlölték a
magyarokat.
Az
árvaszék a két nagybácsi viszálya miatt, Apolkát a részeges
Klivényi József városi írnoknak adta. A korhely üzletet
szimatolt a lányban, de ebben csalódnia kellett, s Apolkát éveken
át cselédként tartotta.
Az
önzés, a kapzsi falánkság kiütközött a fivérek különcségében.
Alapvető jellemvonásuk az ellenkezőjére fordult, esztelen
pazarlással akarta felülmúlni egyik a másikat Apolka nevelésében.
Később mégis embertelenül űzték el a háztól. De Apolka
szerelmes lett Emilbe, Gáspár fiába s ott akart maradni, de újra
Klivényiéknél találta magát, aki áruba akarta bocsátani, mikor
megfordult fejében, hogy feleségül veszi. A lány öngyilkosságba
próbál menekülni, másnap ájultan találták a Vág-folyó
partján.
A
gróf és Apolka sorsa a harmadik részben kapcsolódik össze. A
Besztercét támadó hadak, akkor érkeztek, mikor megtalálták a
leányt a parton. A botrány elkerülése érdekében beöltözött
színészek túszként adták át Pongrácznak Apolkát.
Amíg
Apolka nem lépett be életébe, Pongrácz egy anekdotikus hősként
állt előttünk. Ettől a találkozástól kezdve személyisége
elmélyül, s helyenként megrendítő drámai hangsúllyal
gazdagodik. Csendesebbé, szelídebbé vált, s boldog volt. Csak a
leány neveltetésével törődött. Elárasztotta minden jóval, apa
módjára bánt vele. Maga sem tudta, hogy amit apai érzésnek hisz,
tulajdonképpen szerelem. Párbajozott érte az Ordódy fiúval, s
Emilt bebörtönözte.
Az
örökös rettegés, hogy elveszik tőle Apolkát megrendítette a
grófot. Állapota egyre romlott, elméje megbomlott: beteges víziói
támadtak, őrült gondolatok hatalmasodtak el rajta. A regény
végére Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Emil
visszavásárolta 600 Ft-ért Estellát, visszavitték Nedecre. István
a hadi regula értelmében lemondott a túszról, s így életéről
is, hiszen a szerelem valósága már összetörte ábrándvilágát.
Hatalmas koporsót készítettet, hogy lován ülve temessék el, s
öngyilkos lett (méreg). A regény befejezését tragédia színezi
át.
Mikszáth
keserűsége végső soron abban rejlik, hogy a dzsentri Magyarország
oly fennen hangoztatott nem elveket, eszményeket, őrzött
hagyományokat már csak egy őrült veszi komolyan.
A
többiek számára ezek üres pózzá szegényültek, s parazita
életük leplezésére szolgálnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése